Magyar Cserkész, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-01 / 5. szám
Dávid és Góliát Hogy, hogy nem, hatan, mintha összebeszéltünk volna, egyszerre leptük meg látogatásunkkal elmúlt cserkészidonk parancsnokát.Szokásunk,hogy bekopogtatunk néha-néha Pista bátyánk ajtaján, megtárgyalunk gondot, bajt, aztán magunk vigasztalásaiul jót kacagunk azokon az elfoszlott édes-bus éveken, ahová sóvárogva vissza-visszavágyunk. Történetesen hetünk közül Jetten éppen katona esztendejüket szolgálták és igy csaJchamar a katona életre fordult a beszéd.Pista bátyánk sze,va is megeredt, felsorjázott néhány aprócska történetet és kézről - kézre Jártak a megfakult fényképek. Pillantásunk megakadt egy csoportképen. Daliás tisztek álldogáltak f élliaréjban, közöttük két egyenruhás tábori pap.Az egyiJriik alacsony, vékonyka volt,a másik ellenben sámsoni termetű,de olyan ám, hogy elámultuhk rajta nagyon. Paranc snokunk ránkbólintott:- Az ezred papjai voltak... Hősök a legnagyobbak közül... - azzal kéretlenül, csöppnyit befeléfordultan tovább mesélt.- Negyven esztendeje idestova. Mögöttünk volt mér sok csata. Doberdó pokla és megtapostuk az orosz föld havát is. Tizenhét ___ tavaszán Galiciába dobta az ezredet a parancs. Ifjú főhadnagy voltam,azazinkább öreg, mert az eredeti gardából szinte csak irmagnak maradtam. A többi nótásajku pajtást elsodorta mellőlem a vérzivatar és helyettükujak érkeztek, frissek, gyerekfiatalok... A régi évjáratból kivülem még ott ragadt a Góliát páter és Dávid, a tiszteletes. Az ezred rajongott értük és termetük miatt nevezte őket igy... Talán nem is fontos, hogyan hangzott igazi nevük! A háború sodorta őket együvé, mindig ott tanyáztak,ahol nagy volt a veszedelem, a szükség. Svitatkoztak reggeltől estig, ha engedte a dolgok sora. Néha majd ölre mentek, pedig, mondhatom, egymás iránt jobb barát kevés akadt!... A Jamaica völgyén húzódott el fxontszakaszunk. Ma sem tudom miért, lehet, hogy elfelejtkeztekrólunk,va^y mi fáradtunk el talán a számtalan veyes tusán... a lényeg az{viszonylagos béke ülte meg azt a vonalrészt innen is tulis, néha elmúlt a nap anélldil,hogy lövés dörrent volna el. Az oroszok árka és a miénk között széles mező terpeszkedett és a harcpihenő alatt,mikor nem gázolta szét durva bakancs a zsenge fűszálakat, kibújt a gyep,zöld szőnyegén pihenésre hivogatoan kéklett a nefelejcs. Gyöngyéletünknek aztán végeszakadt a buzaérlelő meleg júniuson. Egy éjszaka ijedt képű orosz foglyot hozott be a terepről a járőr.Elmondta, hogy neki már elég a háborúból,megszökött, mert ismét jön a kutyavilág. Igaza volt, másnapon valósággal ránkszakadt az égbolt. Olyan pergőtüzet kaptunk, mint még soha azon a tájon. Sirt, fütyült a levegő a nehéz lövedékek öklözése alatt, dohogva dolgozott az almavető. Hullt a vaseső és a szellő völgyhosszant kergette a lydittel töltött gránátok fojtó, zöldessárga füstjét. Nem volt nappalunk, nem volt éjszakai nyugovás,éber-hallgatagon lapultunk a mélyre ásott földfedezék alján és lestük a figyelők fegyverbe ugrasztó szavát. A harmadik hajnalon, mikor már feligtetemetődött romhalmaz volt csupán a lövészárok, ez is elkövetkezett. Tudtuk, hogy ott a perc,mert egyszerre elhúzódott tulmögöttünkdobolt a tüzérségi tűz,nehogy előre jusson a tartalék. Aztán megcsattantak az őrség Mannlicherei lcurtán, szaporán. A mező szegény kis virágait fűzőid egyenruhás muszkák csizmái taposták. Az első rohamhullám még félútra sem jutott összeomlott és az elhanyatlókon keresztül tört előre a második. Verejték marta arcunkat, a lövészárokba hulló hajitógránátok a pokolt varázsolták közénk... Már-már fölénk magasod - tak a csizmás lábak... már kézituséra hurkolódtak az ujjak a kivont rohamkéseken... de aztán, mégsem! A golyó-viharban megtörött a támadó lendület és a szórványossá gyomlált rohamcsapatmaradék szédelegve bukdácsolt vissza menedéke felé. Az öreg népfelkelők még veszekedettebben nyomták zúzott vállgödrükbe a puska agyát. A vezér-géppuskás ingujjra vetkezetten fűzte a závárzatba az utolsó töltényheveaert, a cső hütőjám forrott a viz - ott álltam mögötte és
