Magyar Cserkész, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-03-01 / 3. szám
AMIT A TEMETŐK BESZÉLNEK NÉPMESE Sokszor adódik, ha a magyarságtudomány egyes területein kutatunk, hogy sem a temetői ásatások, sem a gyéren található Írásos források nem nyújtanak sok támpontot. így van ez a népmesével is. Egyedül az un. Érsekujvári kódexben találunk idevágó feljegyzést, ahol is a következőt olvassuk:" azzonnak ew zyne az gyakorlatosságal walo angyaly látástól ol igen fenlyk wala hogy myndeneknek kynnyeb wolt wolna az napnak fenere oryzny /nézni/ hogy nem mynt az ő archayara." Valóban, még ma is, ha egy mesei alak különös szépségét dicsérik, ezt a hasonlatot használják, hogy " a napra rá lehetett nézni, de őrá nem." Ez a példa meggyőzhet bennünket, hogy a népmese hagyomány évszázadokon át hiven megőrizte a jellegzetes mesei kifej e z é sf ormákat. Be hogyan tudta megőrizni, amikor semmi nincs felje gye zve ?Szájhagyomány utján. Az első pillanatra hihetetlennek hangzik,hiszen csak a honfoglalás óta majd ezer év telt el, hát még onnan visszafelé? Sokkal hihetőbben hangzik azonban a dolog, ha meggondoljuk, hogy mekkora időt tua áthidalni közvetlenül csak egyetlen ajak: az unoka, aki a mesét a nagyapjától hallotta és átadja azt a maga unokájának. így rájövünk,hogy 12- 15 személyből álló sor elég ahhoz, hogy a honfoglalásig visszaugorjunk, hiánytalanul záródó láncban! Az sem boszorkányság, hogy az átadás változatlanul történik, hiszen ez a hagyomány természete. Fel jegyezték pl. egy öreg soproni utcaseprőről,hogy meséit 10 év múltán szórol-szóra, Ugyanúgy mondta, mint 10 évvel azelőtt. Az ilyen "mesefák", akárcsak a"nótafák", különbözőek. Megjegyzendő,hogy a mesefa, nótafa kifejezéseket az irodalom csinálta, a nép sosem alkalmazza. Az egyik tipus a megőrző, aki mesekincsét változatlanul adja tovább, a másik pedig az alkotó tipus, aki nemcsak megőriz, de változtat, sőt újat csinál. Ilyen például Fedics Mihály,a Szabolcs megyei öreg paraszt ember,aki magyarázta, ha valaki néhány mesét tud, KALOTASZEGI LEGENY az maga is csinálhat százat is,ha " jó fogalma van hozzá". Az öreg igy dicsekedett, amikor meséit Írással jegyezték: "Szekér ceruzát, papirt elpusztíthat., én ki nem fogyok a szóból"! A népmese alkotó nemcsak egyszerű átvevője és továbbadója a százados, időtlenül áradó hagyományoknak,hanem saját maga is élénken élvezi az alkotás gyönyörűségét. A mese, akárcsak a népdal,közösségi alkotás, habár ezt is, mint a népdalt, mindig az egyén alkotja. Eredete a dallal együtt az emberiség ős-korába nyúlik vissza. Az első mesék feltétlenül abban az időben keletkeztek,amikor az ember valamilyen formában márkczösségi életet élt. Önmagának ugyanis senki sem mesél, a mese a közösségi munka unalmát, vagy a végzett munka utáni fáradalmat akarja elűzni. A napi munkában csak a test fárad ki és a lélek is megköveteli a maga táplálékát. így válta mese, a dal,termőtalajává a fonó, a kukoricafosztó, a dohánysimitó, a tábortűz. A magyarság mese és dalkincset részben az őshazából hozta magávaljfelvette aztán útközben hallott újdonságokat. A hazánk területen talált népektől is sokat átvettünk, átalakítottunk. Legrégibb írásban fennmaradt mesénk latin nyelven maradt ránk; Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában említette a közismert "Igazság-Hamisság" c. mesét. Az első magyar mesegyűjteményt 1822-ben Gaál György adta ki, németnyet ven, majd később hárem kötetnyi pótlást füzötthozzá magyarul. Az első komoly lépést ezen a téren a Kisfaludy Társaság tette, amikor kiadta Erdélyi János "Népdalok és mondák" c. gyűjteményét. Igen csökkentette a kutatókedvet akkoriban, hogy Greguss ah: mondotta Edélyi János temetésén - méltatni akarván az elhunyt valóban halhatatlan érdemeit - hogy "Erdélyi elérte célját, mert meséinket, dalainkat összegyűjtötte. Pedig hol voltunk és hol vagyunk még ma is ettől! Erdélyi gyűjteménye óta igen sok mesekönyv került kiadásra, de népünk mesehagyománya koránt sincs kimeritve. A magyar nyelvterület, mese szempontjából még elég gyéren van felkutatva.Hog„ milyen is a magyar mese, majd később látni fogjuk. dr.T.I. lo
