Magyar Cserkész, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-01 / 3. szám
rukról, Bocsor Istvánról, elhatározták tehát, hogy hálájuk és tiszteletük jeléül a kora hajnali órákban Bocsor Istvánhoz búcsúzni elmennek,Zeneszóval vonultak a kedvelt tanár ablakai elé." Bocsor István kitárja az ablak tábláit és nézi, könnyes szemmel nézi tanítványait, akik jó kedvvel, büszkén éneklik: "Söprik a pápai utcát..." A nagybőgő mély hangon kiséri a dallamot. A felkelő nap végigcirógatja sugaraival az éneklő csoportot, rávilágít Bocsor István arcára és odafentről mintha gyöngyvirágot szórnának le a pápai diákokra. Ilyen pillanatokban születik a történelem.- Professzor ur, köszönjük a tanítást, elmegyünk vizsgázni, de visszatérünk dicsőséggel, bárha bénán is, bárha csonkán is - búcsúzik társai nevében Jankó Kálmán, akinek ékes szavát sok templomban hallgatták mái gyönyörűséggel legációi alkalmával.- Önök a hazáért harcolni mennek s ha önök nem ezt tennék, amit tesznek, mint kárba veszett munkát, széttépném irataimat s darabokra törve katedrámat, mint tanári működésem hitvány emlékét, irataimmal együtt elhamvasztanám. A pontos feljegyzések szerint szŐrol-szóra ezeket mondotta Bocsor István harcba induló tanítványainak, ő maga meg az országgyűlésre sietett,hogy bölcs tanácsával és az igazság szavával szolgálja hazáját. Csodálatos idők voltak ezek, amikor aristómmal és vesszővel regulázott tanítványokat és komorszavu, de melegszívű tanárokat ekkora szeretet és magasztos eszmékért lobogó lélek kapcsolt össze. Hol születtek, hol termettek ezek a diákok, ezek a hősök, akik zordon iskolai fegyelemben, a rendszabályok bilincseiben és sokszor suhogó vessző alatt nőttek? Aztán a pápai diákok mind elmentek. Még a beteg is, még a gyenge is. Ott harcoltak a szenttamási sáncokon, ott Budavára visszavételénél Kmetty hadában. Még állt a harc, még nem esett el "Carthágó", amikor 1849.június 11-én Pap Gábor, a "pápai diák", mint a 123.zászlóalj parancsnoka, Pápán keresztülment Kovács Antal és Kovács Imre "diáktársaival" a csornai csataba.Büszkén,diadallal zengett újból: "Söprik a pápai utcát..." Kinyíltak a pápai utcákon az ablakok, hogy mindenki lássa a masírozó, a rácokat megfékező pápai "diák" száz adát. Az ellenség fut előttük, zászlóikon dicsőség és diadal röpköd. Aztán elröppent az álom, elszállt az igézet. Szolnok, Vác, Isaszeg, Nagysalló határaira, Komárom várára ráborult az éjjel. Lent, a segesvári csatamezőn elhalt az acélzörej, elnémult a trombita hangja és elcsendesedett az ágyudörej. A szabadság holttestén fújó paripák száguldottak keresztül. Hogy is volt? Igaz volt? Mese volt? Csak mese volt, hiszem ott van katedráján a hatalmas elme. Nem Enying követe beszél, hanem "Ki históriában kutat világeszmét, Tudós Bocsor István professzor tart leckét." "A pápai öreg kollégium terme Csupa vén diákkal zsúfolásig telve." Nem történt itt semmi. Minden a légi. A tanár is, a diákok is. Csak éppenhogy: "Van, kinek hiányzik félkeze, féllába", Mert most "Ilyenek is járnak Pápán iskolába." És a professzor maga mondja, hogy ama májusi reggel óta,amikor gyöngyvirágot szórtak le a hajnali tündérek a pápai diákokra, nem történt semmi más, csak "Carthágó elesett. Nem történt semmi, csak a pápai diákok alakja túlnőtt az időn, nevüket körülfonta a legenda és tettüket megörökítette a költő ihlete. Nem történt sanml, csak tudós Bocsor István tartotta a leckét, de zengi a leckét ma is, amit én szent áhítattal hallgatok. Cs.S. 4
