Magyar Cserkész, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-12-01 / 12. szám
áll az egyszerű fenyő.Nincs semmi disz rajba, csak az a néhány tábori levelezőlap, melyeket legutoljára kaptunk hazulról. Székét aggattuk hirtelen a fára. Körülálljuk s úgy bámulunk, mint apró, csodaváro gyerekek;mintha nem is volna haláltokádo páncélosa hátunk mögött. Nézzük az ismerős zöld, tűlevelű ágakat. Már nem is olvan disztelenek. Remegő, piros szivek tűnnek elő; akik most reánk gondolnak - mert reánk gondolnak biztosai, - ide a hajdani Lebédiába, ahol sok-sok évszázaddal ezelőtt szilaj, lobogóvérü ősapáink űzték a csodaszarvast... Az őrszemek "állj"-t kiáltanak a sötétségben. Egyszerre magunkhoz térünk hazatért révületünkből. Ugrunk a kocsink gépfegyveréhez. A lángok felfellobbanó fénye mellett lesünk erőltetett szemekkel előre. A tűz vörösre festi a havat s ez olyan csodálatos szinben tündököl, mintha a betlehemi csillag fénye ragyogna le a csonttáfagyott földre. A vörösfekete háttérből homályos alakok tűnnek elő: szuronyos magyarok és mögöttük, közöttük fáradt, szomorú menet.- Hadifoglyok - könnyebbülünk meg. Megnyugodva körülálljuk újra a fát. Nézzük, nézzük hazavagyó szemekkel. Már gyertyák is lobognak a fa alatt és a vastagabb ágyakon. Előkerültek innes»-onnan,' a zsebekből és a kényé rzsákok mélyéből. Talán tudatosan, vagy tudatlalanul erre az estére dugdosták napról-napra... A gyertyák meleg fényei libegő táncot járnak, mintha a fa körül nagy 3zellennárás volna... Egyszeriben megváltozik körülöttünk a világ. A katonák arca kisimul, az izmok elernyednek, az épületeket emésztő lángok mintha csak azért lobognának, hogy fenségesebbé tegyék az éjtszakát; a csillagok is fényesebben ragyognak odafent és a harckocsink is inegilletődötten lapul az anyaföldhöz. Nem merünk szólni, úgy reánk nehezedett a szent este... s ekkor a háttérből - mint_ valami távoli harangkongás - egyiknonved bátortalanul énekelni kezd: Dicsőség mennyben az Istennek! Dicsőség mennyben az Istennek! Felkapjuk a hangot s mint kicsiny bárányok követjük egyre bátrabban a nyaj vezérdalnokát, ozáll, száll a zsolozsma mint békés templomi ének a kicsi Jézus jászola elé: Az angyali seregek Vígan így énekelnek: Dicsőség! Dicsőség Istennek! A foglyok menete megáll. Ki tudja hányán vannak? Kerekretágult szemekkel bámulják a fát s tágranyitott fülekkel hallgatják az éneket. Közömbös* fáradt arcukról mintha eltűnne a tompaság és csodavárás tükröződne. Bátortalanul topognak.- Mifélék vagytok? - fordulunm hozzájuk. Nehezen értik meg a szót. Tolmács kell hozzá. Aztán kézzel-lábbal tiltakoznak az orosz elnevezés ellen.- Irtisz-melléki osztjákok vagyunk - hangoztatják mentegetődzve. - ügy hajtottak fegyver alá...- Osztjákok?!... - kiáltok.Felbizsereg bennem a testvéri érzés s melegség ömlik szét minden porcikámban. Gondolatban századokat száguldók viszsza a múltba s megállapodok az Uralhegység délnyugati tövében, ahol együtt vadászott, halaszott és küzdött az ellenséggel a magyar, az osztják, votják és a többi tesfvérxörzsek népei. Mikor aztán megunták az örökös harcot, békésebb hazat kerestek maguknak. Mi mafyarok nyugatra indultunk és hosszú, űzdelmes vándorlás után megállapodtunk a Kárpátok medencéjében. Az osztjákok is felkerekedtek ugyanakkor, de ok a felkelő nap felé tekintettek és kelet felé vezetett az ütjük. Az Ob és az Irtis folyó partjain találtak uj hazát* Örömmel nyitom beszédre a számat: - Baj társak! Ezek az osztjákok a magyar nép rokonai! Testvéreket hozott közénk karácsony estére a kicsi Jézus! Kell ennél szebb ajándék? Fogadjuk őket szeretettel... Parolára nyúlnak a kezek.Megnyílnak a kenyérzsákok s ezzel a legtermészetesebb nemzetközi nyelvvel rögtön megértjük egymást. A kimerült, éhes emberek megbabonázva , néznek ránk. Ők mást vártak. Féltek vak rémülettel és szeretetet kap... Biztatásunkra körülállják az egyszerű fenyőt és belemerednek a gyertyák bűvkörébe. Mi magyarok , pedig énekelünk tovább, levett Folyt.a 9.oldalon. 6
