Magyar Család, 1977 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1977-01-01 / 1-2. szám
4 Magyar Család FLÓRIÁN TIBOR: EPILÓGUS EGY TÜNTETÉSHEZ Verset írhatnék, szobrot faraghatnék róla, olyan szép volt. A new yorki 93. utca forgalma néhány órára megállt. Betöltötték az utcát — a Park és Madison Avenue között — a magyar fiatalok. Itt volt a második nemzedék színe-java. New York, New Jersey és Connecticut minden részéből jöttek. Magasra emelt tábláik szövege szégyenpírral lepte be a román ENSZ delegáció ablakszemeit. Döbbenten nézték a két Avenue-ről betekintő autósok és járókelők. Megtanulták szövegét az amerikai rendőrök, akik az utca mindkét bejáratát őrizték, s ámulva figyelték a fiatalok fegyelmezett, hangtalan lépteit. Ütemes kiáltozást is csak akkor hallottak, amikor az emelvényen beszélő szónokok vezényelték. Honnan jött ennyi fiatal, akik közül csak néhányat láttunk eddig ünnepélyeinken? Micsoda erő indította el őket, közelből és távolból, a new yorki 93. utcába? Az emigráció és népünk történelme sodorta útjukra, mint a hegyek közül, erdők mélyéből előtörő patakot a tenger felé? Mint egy hirtelen felépülő hidat sorsunk sodrai fölött a jövő felé? Azok jöttek, akikről azt hittük, hogy közönyösek a magyar sors iránt. Azok, akikről azt mondtuk, hogy csak a jelen érdekli őket és kérész-életű problémáik, időtöltéseik az amerikai élet tobzódó szabadságában. Kinek a hívására jöttek és miért emelik magasra azokat a táblákat, amelyekhez hasonlót mi is sokszor emeltünk és kiáltozzák ütemesen a mi fájdalmainkat? Miért jöttek el küzdeni azokért az emberi és nemzeti eszmékért, amelyekért mi is küzdöttünk egy életen át? Az elemi erővel feltörő lelkiismeret hívására jöttek és egyszerre ráébredtünk arra, hogy az idegen környezetben is magukban hordozták történelmünket és most egyszerre megmutatják, hogy milyen erős bennük nemzetünk tisztelete és a hűség az igazsághoz. Talán ez a szó: Erdély - idézte elő — mint a múltban annyiszor — ezt a varázslatot? Talán az, hogy az ellenfél túlságosan megalázta a magyarságot és felébresztette önérzetüket? Talán a közeledő és az eddiginél nagyobb veszélyt érezték meg, s most minden idegszáluk a védelem hatásosabb mozdulataira kényszeríti őket? Talán az, hogy úgy érzik, elérkezett az őrségváltás ideje és a fáradt kezek munkáját erősíteni kell, s a vénülő lábak ütemét gyorsabb menetelésre kell váltani? Ezek és ezeken kívül annyi más, kielemezheretlen ok hozta őket a 93. utcába, erre a szomorú napra, melyen a szolgasorban élő erdélyi magyaroknak, szászoknak és sváboknak, minden elnyomott felekezetnek és emberi méltóságában megalázott testvérünknek szabadságot követeltünk. Még nem is olyan régen amiatt remegtünk, hogy egy napon a szívünkben kimentett háromszínű zászló elfáradt kezünkből a porba, idegen földre hull. Micsoda öröm és milyen nagy diadal, hogy a zászló ezen a napon még magasabbra emelkedett és bátrabban lobogott, mint a mi kezünkben! Reményteljes kezdet volt ez a nap, melyet még fénylő napok sora követ. Bizonyítéka annak, hogy az üldözött és megalázott nép fiaiban és unokái fiaiban sok nemzedéken át élni fog, fölemeli fejét, messzire néz és elindul egy lassan épülő, emberibb jövő felé. örvendezzünk és tegyünk meg mindent, hogy fiaink egy most következő, dinamikusabb korszakban diadalra vihessék álmainkat az emberről és a más népek jogait is tiszteletben tartó szabad, magyar nemzetről. New Milford, Connecticut, U.S.A. MAGYAR ADORJÁN: KÖSZÖNET A Nap Fiai folyóirat 1976 május-júniusi számában megjelent és Lajossy Sándor ismert írónktól származó, “A lelkiismeret Aranytűkre” című könyvemet illető, kedvező bírálatot tartalmazó szép cikkért úgy a szerzőnek, mint a közlő szerkesztőnek köszönetét kell mondanom. Szükségesnek tar-
