Magyar Család, 1977 (18. évfolyam, 1-4. szám)

1977-06-01 / 3-4. szám

Magyar Család M1KÓ VERONIKA:

5

TALÁLKOZTAM AZ ISTENNEL

Szokatlan helyen és váratlanul, bár egész életemben készültem erre a találkozásra.

Kicsi koromban közel voltunk egymáshoz.

Mint egyetlen gyermek a családban, sokszor voltam magányos. A felnőttek szeretete nem tudta pótolni azt az örömöt, amit a velem egykorúak között éreztem és sajnos — különösen télen — ezt az örömöt sokszor nélkülöztem. Erre az időre vezethető vissza, hogy a felém megnyilvánuló barátságot mindig hálás örömmel fogadom és szeretettel viszonzom.

Ha egyedül voltam, életre hívtam képeskönyveim kedves alakjait, rendszerint a velem egykorú kislányokat, kisfiúkat és talán mondanom sem kell, hogy a boszorkényok és rossz emberek meséit gyorsan átlapoztam. Kis pajtásaimról már akkor tudtam mindent, amikor még olvasni sem tudtam, velük nevettem, velük sírtam. Babáimat (mindegyiket Katának hívtam és így különböztettem meg őket: Kata, Ujkata, Nagyujkata) nagyon szerettem; voltak állatkáim és kiskatonáim, de legjobban azt a kisfiút szerettem, akinek színes képe az ágyammal szemben lévő falon függött. Nagyon szép kisfiú volt, mindig mosolygott, s két kis karját kitárva mintha felém jött volna, de a képkeretből azért sohasem lépett ki. Földig érő hálóing volt rajta és a szívét — szokatlanul — a ruhája felett viselte. Vele minden gondolatomat megosztottam, de akkor még nem tudtam, hogy ez imádság.

így éltünk boldogan. A gyermekévek nagy csalódásaitól a gyengéd szeretet megóvott és megértettem, hogy egy kisgyerek nem viheti személyesen a karácsonyfát minden házba. Valami azért mégis változott. Én nőttem, de a képről változatlanul ugyanaz a kisgyermek mosolygott le rám, aki évekkel ezelőtt. Közben megtanultam írni, olvasni és hat éves alig múltam, amikor először járultam a szentáldozáshoz. Katekizmust tanultam és a templomból hazajövet már nem így meséltem Nagymamámnak az ott történtekről: — . . . imádkoztunk, énekeltünk és miután Lajos bácsi megetette a néniket, hazajöttünk... — hanem a helyes kifejezéseket hasznéltam, betanult szavakat mondtam és közben senki nem gondolt arra, hogy én még mindig a Betlehemmel tartok. De erre nem is volt idő, mert elhagytuk hazánkat, otthonunkat és a kép most másra mosolyog.

Bécsben német iskolába jártam, itt angolul tanultam, de voltak kiesések. Otthon az egész család szeretetét élveztem, a rokonok kézről—kézre adtak, sokszor még Édesanyámat sem láttam, mert a megélhetési gondok mindenbe beleszóltak. így lett a hittanból egy különösebb jelentőség nélküli 'másik’ tantárgy, amit egy-két évig háti egy órán át tanultam, de lényegében nem értettem.

Volt hitem, mint mindenkinek, aki hódolattal adózik szépségnek, jóságnak, magasabbrendűségnek, de hitem kifejezési formáját illetően nem volt határozott véleményem és meggyőződésem. A teenage befolyásai és a modem élet túlzásai pedig csak rontanak.

Elölről kellett kezdenem mindent, ilyesformán: - “A menyország nem hely, hanem állapot” — idéztük Prohászkát. — “Alakítsátok ki magatokban mindazt a szépet és jót, amit Istentől kaptatok” — (talán nem pontosan ez, de hasonló értlemű az idézet), aztán megtanultam, hogy a Teremtő munkájából én is részt kaptam, amennyiben magatartásommal jót, vagy rooszat, örömet, vagy szomorúságot hozhatok mások életébe és így tovább. A régen tanult szavak és elméletek gyakorlati értelmet kaptak és most már a magam lábán is meg tudok állni, bár még sokat kell tanulnom.

Azóta könnyebb szívvel járom a vüágot, rendszerint csak otthonomtól az iskoláig és vissza, de azért hangversenyekre és opera előadásokra is eljutok. Nagyon szeretem a muzsikát, zenében mindent jobban megértek, mint szóban és könnyebben felismerem a hamis hangokat. — Bérletünk volt az őszi opera-szezonra és legutóbb Faust-ot láttuk.

Akkor történt!

A harmadik felvonásban megláttam a keresztet. Nem arra a csodálatos fényben ragyogó diadalmas keresztre gondolok, ami az utolsó jelenetben a történtek fölé magasodott, mert ha az a kereszt megjelenik, akkor már nincs probléma, nincs gyötrődés. Én arról a keresztről beszélek, amit akkor láttam, amikor a függöny felgördült és amit feszületté avatott a Megváltó alig kivehető alakja. A kereszt erős és határozott vonalú volt és az ugyanolyan rajzú glória nem veszett el a fényben, miszti-