Magyar Család, 1967 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1967-04-01 / 2. szám

8

MAGYAR CSALAD

rozták, hogy kereskedést fognak űzni a szigetek lakóival s a nyereségben egyelőén részesednek. Meg is tették s a kincs gyűlt, mint az özvegyeik sóhajtása. De minél több kincse lett Ferinek annál ritkábban jutott eszébe az édesanyja. Mert most. amikor nem volt dolga nem a leikébe nézett, hanem a kincseit számlálta.

—Céllá lettem, céllá lettem, -kacagott kezében az arany.

Közben társai egymásután haltak el s így egyikükre mind több és több kincs esett. Most már gondosan lesték egymást s ha valamelyikük sápadtabb volt a szokottnál, vagy köhögött, vagy az oldalát fogta, a többi szív egész éjjel ujjongott: -Szegény pajtás, még meg talál halni! -De a holtra mindig szépen keresztet vetettek és ilyenkor nagyon társadalmi tényezőknek érezték magukat.

Utoljára már csak ketten maradtak: Mák Feri és a vörös hajú kormányos. Most már kihullott a Feri leikéből az édesanyja, mert ez a mondat töltötte meg: -Ha ez is meghalna, ha ez is meghalna.

Közeledtek már vissza a hajóval a hazai partok felé. Egyszerre zivatar támadt. Fekete lett a világ. A nagy feketeségben az ég és a tenger hajba kapott. Az ég nagy fényes nyársakat szúrt a tenger húsába és szörnyű hangon ugatott, hogy megijessze a vizek komondorait. A tenger pedig lábujjhegyre állt s ezer tenyérrel pofozta az eget. A villám le csapott a táncoló hajóra, fején találta a vöröshajú kormányost. Az utána kapott a kifutó lelkének és belebukott a tengerbe. -Minden az enyém! -kiáltott a viharba Mák Feri.

—Minden az enyim! -kiáltotta vissza a vihar. Azzal megroppantotta a hajót, mint gyermek a diót s az ezer darabban dőlt a hullámokba. Oszott Feri a sötét vízben, hogy megmentse életét. A víz irtózatos csalitjában gyilkos szentek és borzasztó alakok meredtek feléje. Végre egy hullám kivágta a partra.

Pitymallatkor a tengerparton ébredt fel Mák Feri az összehullott fal tövében. A vihar már megszűnt, de a tenger kecskéi még kocódtak egymással. Mák Feri jajgatva tartotta karját a könyörtelen végtelenség felé. -A kincsem! a kincsem -ordította a hullámoknak.

Egyszer csak látja, hogy hoznak valamit a habok. Valami flehér lebegett -ingott az ingó vizeken. Aztán a tenger odadobta lábaihoz. A tarisznyája volt.

—Fizess, Mák Feri, hogy az anyádhoz juthassál, szólt háta mögött egy szomorú hang.

—Mák Feri nem is fordította hátra a fejét, tudta, ki áll mögötte. Ügy ütött szivébe az édesanyja arca, mint ©gy irtózatos harang kondulása. -Szegény Mák Feri, üres a tarisznyád, üres, -mondta a hang.

—Anyám, anyám, elvesztettelek! jajgatott a megzúzott fiú (Folytatása következik.)

Langmár János

FOGJUK MEG ÉS VIGYÉTEK

Strobbly Jóska mindent szeretett, csak dolgozni nem. Olyan következetesen és ügyesen vonta ki magát a munka alól túljárva a főpallér eszén is, hogy az már eszeveszett haragjában csak nevetni tudott.

Történt pedig, hogy egy szászhalombattai építkezéshez vezényelték Jóskát, ahol a nagy munkálatok megkezdése előtt korhadozó fészereket és egyébb melléképületeket kellet lebontani és kifuvarozni a közeli vasúti sínekhez.

Strobblinak már az első órában nem tetszett az új munkaterület. Távol esett kocsmától, lakott negyedektől és még csak egy csárda sem volt a közelben. Mindennek tetejébe a

munkások egy emberként követelték, hogy Strobbly ugyanúgy dolgozzék, mint bármelyikük. A főmérnök eleget téve a munkások követelésének, maga adta ki a bontási munkálatokhoz az utasítást:

—Egy fészer, egy ember!

Strobbly vakarni kezdte a fejét, “egy fészer-egy ember” — ismételgette magában és rádöbbent, hogy most az egyszer túljártak az eszén. Ha nem dolgozik, mindenki látni fogja az eibontatlanul maradt fészert. Ha dolgozik, akkor egy hét múlva sem lesz kész, míg a többiek bizonyára fél nap alatt befejezik a munkát. Szomorúságát azonban nem mutatta.

— Hát akkor fogjuk meg és vigyétek — mondta és elindult a számára kijelölt faépület felé. A többiek dicsérték a főmérnök eszét és megnyugvással látták, amint Strobbly eltűnt a fészer ajtajában és belülről hamarosan kihallatszott az eszeveszett kopácsolás.

Strobbly most az egyszer valóban munkához látott. Olyan lendületettel hasítgatta, taszajgatta a különféle tartógerendákat, hogy szinte1 beléremegett az egész rozoga épület. Innen egy oszlop, onnan egy szál deszka, innen egy ajtófélfa, amonnan egy allak-keret. Alig telt el egy óra, amikor váratlanul isszonyú robaj rázta meg az egész telepet. A munkások riadtan kapták föl fejüket és a legnagyobb megdöbbenéssel látták, amint Strobbly Jóska fészere hatalmas porfelhőt verve összeroggyant. Vagy hat vasúti kocsira való famennyiség zúdúlt alá, magával rántva a nyitott szint és a hozzáépített szárítót. Semmi kétség, akit a hatalmas gerendák maguk alá temettek, annak édes-kevés reménye volt az élethez.

Az egész telep összefutott. A főmérnök intézkedett, hogy a szászhalombattai tűzoltóság azonnal siesen a tragédia színhelyért. Egy mentőautó is kiérkezett, hiszen emberéletről volt szó, mégha Strobbly Jóskának is hívják a szerencsétlen áldozatot.

— összefutottak a járó-kelők és kivétel nélkül mindenki hozzá látott a mentési munkálatokhoz.

—Csak óvatosan -vezényelt a főmérnök és maga is segített leemelni egy-egy szálfát, derékbahasadt gerendát. A tűzoltók csákányaikkal segítették félrehúzni a már kiszabadított tör meléket. Veríték csurgott az emberekről. Szinte szótlanul dolgoztak, egyik perc ütötte agyon a másikat és sehol semmi eredmény.

—Ez a szerencsétlen odaveszett —jegyezte meg a főpallér.

—Ilyen tragédiát —sóhajtott egy másik, miközben a halál közelsége munkára serkentette valamennyit.

—Már bentjártak a hatalmas fahalmaz kellős közepében de Strobbly holttestét még mindég nem lelték. A főmérnök egyre idegesebben irányította a munkát, a pallérok és munkások alig bírták a tempót. Két órai hatalmas küzdelem, verítékéé munka után elérték a félszer valamennyire épségben maradt belső falát. Ekkor egy ismerős hang ütötte meg a munkások fülét:

— No jól van emberek, a többit már elvégzem magam is!

Ott állt Strobbly a hátuk mögött. Az embereknek torkukon akadt a szó, amint megpillantották Jóskát, aki még csak ennyit mondott:

—Az fészerem le van bontva, igaz-e emberek?

Állok Istenért, Hazáért, Egyházért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagy világon legárvább népem történeti szolgálata.

Mindszenty József.

Magyarnak lenni annyit jelent mint hinni a magyar nemzet örökkévalóságában.

Trócsányi József