Magyar Család, 1967 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1967-04-01 / 2. szám
4 MAGYAR GSALAD —Hát akkor melyikből? . . . —Mindegy —von vállat a kolhozparaszt. Mustrálják a kereszteket. Mindegyik a másikét. Majd a magáét. Szederes arcára határozottság ül: —No mutat a földjére, —csak ennél maradok. Ráfordul a tarlóra. —En meg, —indul Köles a másik irányba,—emennél. Most már szaporán folyik a munka. A zsákot ráhúzzák a kéve kalászos végére. Úgy csépelik. Egy-két kévét keresztenként. SzedeTes majdnem tele veri a zsákot. Köles girhes kis ember. Beéri félzsákkal. Megindul visszafelé. A csillagok sápadoznak. Hízik a homály. Jelzi a hajnali ébredést. Sietni kell. Nehéz igy megrakodva. De muszáj. —A napraforgó táblánál elbúcsúznak. —Isten. . . —. . . álgya! —Az egyik megy a fahíd felé, a másik a temető irányába. —Vörösen villan az égbolt. S a zsák, —hátukhoz nőtt furcsa, imbolygó púp: igájuk szimbóluma, —szembenéz a felkelő nappal. Rácz Viktória A CSÜGGEDŐ PARASZT. Szomorú a paraszt, siratja a hazát, siratja testvérét, könnyezi rokonát. Nem sok volt szegénynek, de övének tudta, lovát és tehenét gondosan ápolta- Eke után ha ment, emelt fővel lépett; szegény volt, de svívvel szolgálta a népet! Kisjókai Erzsébet DAL A HEGYI VASÚT DALLAMARA. (Churtól Celerináig.) Surran a mókus az ágakon, —hópihét hint a fa rá vakon— makkra les, ugrik is két araszt, zörren a szikkadó, vén haraszt. Hallgatag, álmatag almafa, zsibbadoz benne a tél fagya. Völgyben a nap se lel rügyre még, lent csak az ibolya kékje ég, csillog a jégcsapos házeresz, sárguló fűz haja lengedez, március lágy szele beleköt. Varjakat űz, jön a hegyi köd. Rázza a tollát a cinege, szúrja a télutó hidege. Vonatunk kereke nyikorog, sine már bérceken kanyarog. Lemaradt kikerics meg a gyep, vaskosabb itt a hó jegesebb. Széditő hegyorom tetején földi gond kicsi lesz, meg az én. Csak a csend, szűzi hó, mély azúr élhet itt, hol aZ ég s Nap az úr. Fűry Lajos A MAJSAI TANÍTÓ KISASSZONY (Folytatás) A tanyán ledobtuk a jószágnak a szekérderék takarmányt, aztán elindultunk a kovácshoz, aki értett a kerékpárok, varrógépek meg az autók reparálásához is. A baj azonban ott kezdődött, hogy közben a franciák megéheztek és érdeklődni kezdtek hogy hol ehetnének valamit. Még azt is mondták, hogy valami jó magyaros ételt szeretnének. Amikor lefordítottam Kajtár bácsinak az újabb kívánságot, még a szeme is ragyogott a gyönyörűségtől. Dagadt a büszkeségtől, de láttam hogy valami huncutságon is töri a fejét. —No hát akkor mondgya csak meg nekik, hogy nálam lösz egy kis harapnivaló, meg toroköbligető mindnyájuk számára. . . Julis néni megijedt az idegen vendégektől. —Mán bizony én tisztösségös asszony vagyok, osztán nem tok csiga-bigát főzni ezeknek a farancéjáknak! Még majd ki is beszélnek, ha nem Ízlik a főztöm. . . Kajtár bácsi azonban kiadta a parancsot: —Ne sokat papolj Julis, haiem nyelved helyett a kezed járjon. Csapd el a nyakát két-három kendermagos kakosnak, az jó lesz pörkűtnek tarhonyával, osztán van tőtelékes káposzta, hát az is jó. Amig ekészűtök, kis sunkát, kolbászt rakj csak elénk. . . A kolbász is, meg a sonka is nagyon Ízlett a franciáknak, a törkölytől először krákogtak, de aztán dicsérni kezd ték. Amikor Julis néni felrakta az asztalra nagy tálban a pörköltet és a tőtelékes káposztát tarhonyával, éppen ott tartottunk, hogy Kajtár bácsi énekölni tanította a francia kisasszonyt. Hússzor is elismételte már; kecskebéka, de az mégsem tudta kimondani. Julis néni aggódó szemmel figyel te, hogy vájjon mit szólnak a főztjéhez. Elkészült rá, hogy sírva szaladjon át a szomszédba elpanaszolni, micsoda megszégyenítésnek tette ki őt az ura vénségére. De hát ebből semmi se lett. A franciák elkezdtek enni olyan étvággyal hogy gyönyör volt nézni. Kajtár bácsi evés közben rámkacsintott. A francia kisasszony kétszer is szedett a töltelékből és Kajtár bácsi külön kiszúrt neki egy darab jó kövér dagadót. —Had hízzon szögény, ha már olyan girhös attul a sok csigabigátul. Ezentúl már tolmácsolni sem kellett, mert a franciák magyarul, Kajtár pedig franciául beszélgettek és nagy nevetés közben igen emelkedett a hangulat- A kovácsnak meghagytuk, hogy majd üzenjen át, ha készen lesz az autó. Alkonyodul kezdett már, de a kovács nem üzent. Egyszer aztán Kajtár bácsi azt indítványozta hogy menjünk át mindnyájan a szövetkezetbe. Alig hogy leültünk, jöttek a cigányok. Ekkor már ki tudta a francia kisasszony is mondani az izgalmas barbár szót, egyenesen a prímás fülébe: — Kész- ké- béka. A dádénak sem kellett több, egyből rázendített. Kajtár bácsi megforgatta a kisasszonyt, a franciák meg felcsípték örzse nénit a konyhából, Zsuzsit, a bicegő sarki koldusaszszonyt, meg Lidi nénét, aki egy deci törkölyre fordult be. Olyan táncolás kerekedett, hőgy szuszogott, verejtékezett mindenki. —. . . Kecskebéka felmászott a fűzfára ...” A franciák Kajtár bácsival összeölelkezve énekeltek. Egyszer csak eszembe jutott, hogy a virágot nem vittem el Iluskának. Kiosontam a szöetkezetből és szaladtam Kajtár bácsiékhoz. Az udvaron már csípőre tett kézzel állott Julis néni. Mindjárt észrevettem, hogy valami baj van.
