Magyar Család, 1967 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1967-01-01 / 1. szám
MAQYAR OSALAD 11 meglátogatni. Eltévesztették az utat, és most még ráadásul a Citroen kocsijuk is felmondta a szolgálatot. Kajtár bácsi, meg az ökrök is fülelve hallgatták az idegen, hadaró beszédet. — Miféle nációból vetődtek ezök ide? — füstölgött magában. Azok nézegették a térképükön hogy merre vannak, de Csólyos pusztát sehogy sem találták meg, amért Kajtár bácsi igen leócsárolta az idegen földabroszt. Végül is az autót otthagytuk az úton és a franciák felültek a szekérderékba. — Osztán kérdözze mán meg tőlük, hogy hím náthásotak igy be? Mert mindnek bedugult az orra, ögy kis pömetefű téja, mög mézes törküly sokat javítana rajtuk ... Megnyugtattam Kajtár bácsit, hogy a franciák mind ilyen orrhangon beszélnek akkor is, ha nem náthások, de láttam a szemén, hogy úgysem hitte el. Kis idő múlva újra megszólalt: — Osztán ez a kisasszony szögény mög minek vállalkozik ekkora hosszú útra, hogy a franrejáktul egészön Szögedéig gyüjön, hiszön olyan girhös szöginy, hogy sömmi asszonyi kelléke nincs? (Folytatása következik) Prof. Csikay Konkoly-Thege Pál: KÁRPÁTMEDENCE — KISEUROPA (Tanulmány) Mint arra annak idején lord Keynes a békeszerződésekről irt leleplezésszámbamenő könyvében rámutatott az első világháborút követő békeszerződeseknek gazdasági eredményei azért annyira végzetszerűleg kétségbeejtők, mert az önálló, önellátó államoknak a prosperitását életképtelen apró, egymásra féltékeny porállamoknak a létesítésével tették mesterségesen tönkre. (“Greedy, jelous, immature nationalist states” bélyegzi meg az utódállamokat lord Keynes). Tehát magátólértetődőleg az 1914 előtti gazdasasági egyensúlynak a megbontását szenvedjük jelenleg és ezt a végzetes hibát kiköszörülni semmiféle igyekezettel sem sikerült azóta. Hivatalos statisztikák igazolják azt a tényt, hogy egyik utódállamnak sem adatott meg azt a jólétet elérni, melynek egykor a régi Monarchia keretében örvendettek. Éppen ezért érthető magyar részről az a tartózkodás, minek politikusaink kifejezést adnak a sovén és gyűlölködő államokhoz való esetleges csatlakozással kapcsolatban. (Csikay Pál: Ausztria újjáépítésének világgazdasági vonatkozásai, Magyar Közgazdasági Szemle. M. Tud. Akadémia kiadása, Budapest 1933. IT, Keynes könyvének méltatása. — Hadak Utján, 19 és 20. oldal, ugyancsak a fenti szám.) Baross Gábor kereken megtagadja mind a csehekhez, mind pedig Ausztriához való közjogi viszonynak a tervét és pedig a csehekét azért, mert dunai állam sohse voltak, az osztrákok pedig nem hivatottak közvetítő szerepre a Kárpátmedence és más államok között. E szerepre őket sem hadászati, sem földrajzi viszonyaik nem predestinálják. Véleményünk szerint azonban, miként azt előző dolgozatainkban kifejtettük: Ausztria a magyar áruk elsőrangú fontosságú piaca volt 1914 előtt; úgy amint a múltban, a jövőben is fenn kellene tartanunk a kedvező konjunktúrát termelvényeink részére. A rosszemlékű politikai kapcsolat helyett nyitvatartandó volna a gazdasági együttműködésnek évszázadok óta jólbevált lehetősége mindkét partner, úgy a mi mint pedig az ő előnyükre. Nézetem szerint most, midőn még egyetlen szomszédunk sem hajlandó velünk egy esetleges társulás felől tárgyalni. Ausztria lesz talán az első abban, hogy velünk mint életfontosságú piacával az intenzív gazdasági kapcsolatok fonalát újból felvegye. Érthető ezekután néhai vitéz Marton Béla álláspontja: “Nekünk magyaroknak az Európai Egyesült Államok vagy a Dunaföderáció gondolata előtt — Európa érdekében is- elsősorban a Kárpátmedence föderációjának gondolatát kell szolgálnunk”. A kérdés lényegét Heckenast Dezső foglalja össze: “Mi magyarok semmikép sem vehetünk részt egy olyan államszövetségben, amelyben megint Csehszlovákia, Jugoszlávia és esetleg Nagyrománia szerepelnek tagállamként, közel négy milliónyi magyar kisebbséggel ... Addig nem beszélhetünk Duna-federációról, amíg sorra nem került a Kárpátmedence rendezése: a magyarság jogos igényeinek kielégítése, a területrendezés, vagyis végső formában — a Kárpát-Unió”. Egy dimenziómentes, az egész világűrt átfogó p 1 an e t á r i s gazdasági átrendezés, az u.n. “világbatágulás” korszakában, szinte nevetségesnek tűnik fel, hogy mi magyarok és a volt osztrákmagyar monarchia utódállamainak népei mindeddig nem tudtak egy nemzetekfeletti délkeleteurópai megoldást találni, mely a szükségszerűleg bekövetkező rendszerváltozás esetén, már előreelkészitett tervezetek alapján a Dunavölgye és az egész Kárpátmedence népeinek együttélését lehetővé tenné. Ez főleg két okból érthetetlen és pedig először szért, mert úgyszólván határainkon a svájczi kantonok szövetségének sikerült a négynyelvű és még több kultúrájú hegyek országában, a jólismert 15. századbeli hűségnyilatkozattal az államszövetségnek mintaképét létrehozni. Történt ez Habsburg és MERÉSZ KÁROLY burgundi herceg birodalmainak hatalmi törekvéseivel szemben, HOLLOS MÁTYÁS dicső királyunk politikai támogatásával, kinek a kantonok szövetségesei voltak, s kinek hadseregében a svájciak mint zsoldosok harcoltak és gyarapították úgy a Magyar Birodalom, mint pedig Svájcnak a hírnevét. (3) Tudjuk azt is, hogy a határainkon túl élő népiek: szerbek és szlovének, kik vállvetve küzdöttek a török ellen, még ma is közszájon élő regős énekeikben örökítették meg egyrészt a törökverő SZILÁGYI Mihály, másrészt a legendás hírű MÁTYÁS nevét és emeltek maradandó emléket az “ugarska gospoda”-knak lantjaikon. (4) Természetesen a mi tudásunk, mely mint ARÁNY János írta: “Hazánk földjén túl nem jár” nem ismeri mindezeket az évszázados értékes történeti összeköttetéseket, melyek majd a tárgyalóasztalnál imponálnának partnereinknek és szomszédjainknak. Hazánk határőrvidékének Dévénytől a Tisza és a Dráva forrásainak vidékéig kitevő 2/3-át szláv határsávok övezik, melyek azonban nem képeztek hermetikusan elzárt határvonalat az évezredes együttélés folyamán, sőt ellenkezőleg, e nyelvi és népi határok mentén virágzó népköltészt és művészet alakult ki, melynek feldolgozása a mi feladatunkat kellene hogy képezze. A helyzet ezzel szemben az, hogy ezt a helyi folklore és egyéb kultúrális interferenciák által létrehozott népközösségi kincseket nem mi sajátmagunk, hanem idegennyelvű “kultúrintézetek” veszik mostan számba azért, hogy a szóbanlevő kultúrhatásokba saját hatalmi érdekeik által sugalt “elméleteket” építsenek bele, mint ahogy azt a fenntidézett példák oly meggyőzően igazolják. Szerintük pl. Szlovákiában a német befolyás volt legerősebb! (Folytatása következik)
