Magyar Család, 1966 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1966-01-01 / 1. szám
10 MAGYAR CSALÁD TATÁSOS REGÉNYEK * TÁRCÁK * NOVELLÁK * FOLYTATÁSOS REGÉNYEK * TÁRCÁK * NŐVE] biskolt a sarokban. A zongorista meghajolt és felállt. .Meszlényi rövidlátó szemével az órájára pislantott: — Maguk aztán alaposan kitáncolták magukat. . . Hátul már rakták a székeket és takarítottak. A város felett már felkelt a nap és beragyogott a nagy ablakok függönye felett. Meszlényi, meg Mattya előrementek. A búcsúzásnál Maja megfogta Pali kezét és nem engedte el mindjárt. —. . . Tudom, azt akarja kérdezni, hogy hazakísérhete? Köszönöm, nem. De ha látni akar, jöjjön el a Városmajorba déli tizenkettő után, mert addig alszom . . . így kezdődött a kettőjük külön kis története egy héttel ezelőtt és azóta minden délben, harangszó után elindult Berényi Pál a Krisztinából a Városmajorba. Az utca lépcsősen emelkedett és a kerítések mellett tobzódtak a napsütésben az orgonák, illatukkal megrészegítve a méheket. A vöröstéglás lánygimnáziumból rakottszoknyás, matrózblúzos lányok kettesével-hármasával igyekeztek hazafelé. Befordult a kapu alatt és megnyomta a magasföldszint csengőgombját. Aztán nekitámaszkodott az ajtónak és várt. Maja nyitott ajtót. — Siettem, hogy elkészüljek, mire jössz. . . A nagy ablakon beragyogott a napsugár és körülölelte fekete pongyolás alakját. A beáramló tavaszi meleggel a mezők és a távoli kertek illatát is besodorta a szél. A túlsó oldalon a ház előtt iskolás lányok beszélgettek. Máj1 kispárnát rakott az ablakba és kikönyököltek. — Látom, tetszik neked ez a csitri, ugye? Hát nézzük együtt így nem lesz olyan feltűnő . . . Két hét múlva Maja csomagolt. — Lejárt a szerződésem és Siófokra hívtak . . . Lejössz majd meglátogatni a hétvégeken? . . . Az utcán a sánta verklis forgatta a kíntornát és az ablakon beszűrődött Maja legújabb sikere. . . . Orgonák, gyönyörű nyíló orgonák Díszítik egy lány ablakát, Akinek küldtem én . . . Maja odament az ablakhoz és kinézett. —• Gyere csak ide! Megint láthatod a szerelmedet! De úgy látom, hogy már vetélytársad is van. Jó lesz igyekezned, Pali, mert lemaradsz. . . És csakugyan, amikor a csitri kilépett a kapun, egy pattanásos arcú diákfiú csatlakozott hozzá és amikor megindultak esetlenül lefelé az úton, a kezük néha összeért és ilyenkor hangosan nevetve elpirultak. Maja elutazott és Berényi Pál tovább járt a Városmajor-utcába. Fel egészen a házig, aztán megfordult. Egyszer még látta a lányt amint jövet futólag elsietett mellette és közömbösen rápillantott. De ez volt minden. Közben sokminden történt. A lap leküldte Erdélybe és nyárra lement a Balaton mellé. Azért, amikor tehette, elsétált a Városmajorba. Sohasem volt szerencséje, nem látta a lányt. A nevét sem tudta, és azt sem, hogy hol lakik. Nem is akarta. így volt ez szép. Sokszor gondolt rá és magában elnevezte Orgonának. Behívták katonának és búcsúzott Budapesttől. Az utolsó napon mégegyszer elment a Városmajor-utcába. Sokáig várt, már sötétedni kezdett, de nem sikerült meglátnia a szőke lányt. A frontról egyszer írt haza egy tábori lapot. Csak úgy találomra címezte: “Városmajor utca 10/C. A Szép Szőke Diáklánynak'’. Két hónap múlva a kievi tábori kórházba hozta vissza a posta az össze-vissza firkáit és kézbesítői tintaceruzás jegyzeteket tartalmazó lapot. Nem ért a címzetthez. Amikor visszajött Budapestre, már eihervadtak az orgonák. A pályaudvarról egyenesen a Városmajor-utcába indult. Bár kora délután volt még csak, már sötétedett. Megállt a ház előtt és várt. Elhatározta, hogy megvárja a lányt és legalább a nevét kérdezi meg, vagy csak köszönti. Valahogy szólásra bírja. Csak éppen annyira, hogy a hangját hallja. Ködös eső szitált, felhajtott gallérú emberek és esernyős nők mentek el mellette. Jöttek-mentek, csak az nem jött, akit várt. Talán a könyvtárba ment, talán különórája van, talán moziba ment, talán azzal a fiúval van találkája . . . Várt. A templom órái egymásután elverték a hetet, aztán a nyolcat. A gázlámpák fényében ezüstösen porzott a permetező eső. — “Be kellene menni és sorra járni a lakásokat, hiszen csak pár család lakhat itt összesen ... — gondolta. —“Vagy talán már nem is lakik itt, talán elvégezte már az iskolát és férjhez is ment. Hiszen azóta két esztendő telt el. . .” — Megindult lefelé az utcán és soha többé nem ment a Városmajor-utca tájára. Ez is ugyanúgy kihullott belőle, mint a többi emlék. A háború kérlelhetetlenül irtotta az emlékeket és dobálta országokon, kontinenseken át. Párisban találkozott Majával és Münchenben Mattyával, egyszer valami felrémlett a Városmajor-utcáról, de aztán elhamvadt ez az emlék is, mint minden. Egy napon aztán beledöbbent az emlékezés. És megrettent a valóságtól. Minden nap érkeztek magyarok, hozva a tragédiájukat, de egy darab otthoni levegőt, ízes magyar beszédet, szokásokat és idegen, soha nem látott arcokat is. S a sok új honfitárs között hirtelen felfedezte a lányt. Abban a pillanatban ráismert, mintha csak a Városmajorban találkoztak volna. De nevetségesnek és lehetetlennek találta még a gondolatot is, hogy tizenegy év után pont Amerikában találkozzon Orgonával. — Pestiek? — Igen. Sokáig hallgatott, az asszony a férjével beszélgetett és már éppen menni akart, amikor Pali végre kibökte: — Merre laktak Pesten? Én is pesti vagyok . . . Az asszony mosolygott és olyan szép volt, mint a nyíló orgona. — A Városmajor-utcában. . . — Tíz cé? . . Meghökkenve nézett rám. — A kerítés mellett orgonák nyíltak és maga az iskolából jött haza ... én szemben laktam. . Újabb emberek érkeztek, újabb problémákkal, s a városmajor-utcai szőke asszony elindult az úton, a többiek után. Addig néztem utána, amíg csak el nem veszett a tömegben . . . visszavonhatatlanul. (Folytatása következik)
