Magyar Család, 1966 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1966-04-01 / 2. szám
MAGYAR OSALAD 9 ,Azt is kevesen tudják, hol van a Farkasvölgy. A kis házat még kevesebbem látták valaha, pedig az gyönyörű hely egy remetének, vagy egy pár szerelmesnek.” Elmosódott régi betűket szent áhítattal olvasta, hiszen hazánk nagy mesemondójának, Jókainak egyik remekművéből: „Szerelem bolondjai” című regényének aranymondásai voltak ezek a szavak. Az emléktáblát 50 évvel ezelőtt heiyezték a ház falába, hogy a mondatok is dicsérő himnuszt zengjenek a völgy csodálatos szépségeiről. Később valami vállalkozó szellemű ember csárdát nyitott a nevezetes házban és hogy a kirándulókat hangzatos címmel csalogassa magához, „Szerelem bolondjai”- hoz címet adta a csárdájának. Sok éven keresztül tényleg csak szerelmes párok keresték fel e csendes helyet. A vén diófák alatt összetákolt asztalok mellett kéz-kézben suttogva, álmodozva szőtték a színes jövő fátylát. Idő múlásával a vén kocsmáros meghalt, az özvegye elköltözött. Ma a ház üres és kihalt, ablaktáblái kitörve, fala omladozó. Eleje, mint hogyha mélybe süllyedt volna, az ajtaja törve-zűzva, tárva-nyitva. Egyedül csak a napsugár a lakója, ami csak télre szökik el belőle. A professzor fellépett a tornác rozoga lépcsőjére, végigment rajta be a házba, szobáról-szobára járván mély sóhajtással hagyta el a múlt idők romantikáját. Felvette a tornác szélén hagyott rózsáit és most már gyors léptekkel haladt a szomszédságban lévő török mecset felé, amelyik ma már nem ima-, hanem lakóház. Bekopogtatott a földszinten lévő zöld vaspántos ajtón, mire az felnyílt és egy idős asszonyság örömmel üdvözölte. —Milyen öröm. Méltóságos úr, itt nálunk? Isten hozta! Mindjárt felköltöm a tábornok urat, addig is parancsoljon itt a kertben helyet foglalni. Kötényével letörölt egy kerti széket és kínálólag tolta a vendég felé. Majd siető léptekkel ment fel a recsegő falépcsőkön az emeletre és eltűnt a nagy szárnyas ajtók mögött. Percek múlva mély féfihang idegen kiejtéssel törte meg a csendet. — Isten hozott mi hozzánk! Pár perc türelem, csak kabátot veszek. A professzor, aki időközben helyet foglalt, visszakiáltott a házba. — Jó napot, Alex! Kissé korai vendég vagyok, de szívem hozott a kis unokámhoz, Aranyvirághoz. E közben fenn a teraszon egy hatalmas termetű őszszakállú. katonás férfi jelent meg. Ahogy állt a teraszon a perzselő nap fényében, arca fáradtnak, végtelenül szomorúnak tűnt fel. Testének délcegségéhez képest vonásai koravénség jellegét hordták magukon. Férfiszépség lehetett valamikor, amiből ma már csak előkelő megjelenése maradt meg. Díszétől megfosztott katonaruhájában különös idegenszerűséget hordott magában. Ahogy lejött a lépcsőn, ahogy kezet nyújtott határozott és vasakaratú férfi benyomást keltette. Végtelen szeretettel üdvözölte az öreg úrban barátját és apósát. A ház napkeleti oldalára mentek. Piros gombaszerű asztali ernyő alatt kerti székekben foglaltak helyet. — Gyümölcsöt parancsolsz, vagy frissítőt? — kérdezte a tábornok a vendégét. —• Egyelőre semmit — felel a kérdezett. — Majd később kávét kérek. Megindult a beszélgetés kettőjük között, amit derűs jelenet zavart meg. A hegy oldalában megjelent családjával a Brunhilda asszonyság. Elől száguldott ingujjra vetkőzve a legnagyobbik fiúcska. Apja hatalmas botjával egy menekülő pillangót üldözve. Utána ruhájuktól részben megfosztott három testvérkéje egymásba kapaszkodva teli hanggal ordítoztak valami divatos pesti slágertöredéket. Az ötödik, a legkisebbik, anyja szoknyájába kapaszkodva fáradtan nyafogott. A menetet az apa zárta be. Megrakva, mint egy málhahordó öszvér. Hátán hátizsák, amelyen magasra rakva trónolt a gyermekek levetett ruhái. Derekára egy pléd volt csavarva. Jobbkezében grammofontáska, balkezében egy demizson és vállára volt az asszony köpenye dobva. A forró nyári napban már csak úgy vonszolta a verejtékező testét. Lihegve megmegállt. Kezéből a csomagot letéve fojtott dühvei törölgette verejtékes homlokát. Ilyenkor élete keserűsége, az asszony, hátraförmedt. — Szedd már a lábaidat te, te a teremtés ferde koronája. A férfi nem válaszolt, csak morgott. Most a kis csoport a mecset elé ért. Az urak mosolyogva néztek egymásra, küzdve, hogy magukba fojtsák a jókedv kitörését. A tompa csendet a hátuk mögött feltörő kacagás rázta meg. Visszafordultak. A gazdasszony, Ilka asszony nevető görcsökben vonaglott a ház ajtajában. Nem tudott szólni, csak ujjaival a kis csoport felé mutogatott. Oda néztek. A Brunhilda asszonyság megúnva a legkisebbik fiú vonszolását, fogta és a hátizsák tetejébe, a férje ura nyakába ültette azt. A gyermek örült ennek a magas pozíciónak, de félve lapította szét kis tenyereit az apja kopasz fején, közben a kéz le-lecsúszott és ilyenkor az apja fülébe kapaszkodott aki morogva szidta a gyerek ezen tevékenykekedését. Ez a látvány annyira komikus és nevetséges volt, hogy a ház előtt ülő két komoly úr is hangos hatotávál vegyült Ilka asszony kacagásába. — Ez azután vasárnapi pihenő, a kirándulás gyönyöreivel egybekötve! — mondá a professzor. A tábornok szemét törölgette. — Szegény ember... Azt hiszem, ez sem nősülne meg még egyszer. —Majd odafordult az asztal körül tevékenyekedő gazdasszonyhoz. — Látja, Ilka asszony, maga volt az oka, hogy ezt a szegény casaládapát kikacagtuk. — Nem baj, méltóságos uram, csak hogy nevetni látom! A kisasszonyon kívül úgy sem nevet senki ebben a házban. De tessék csak odanézni! Micsoda csodabogár jön ott? Az út elején feltűnt a fekete körgalléros férfi. Gallérja hátra volt csúszva és így látható lett hóna alatt egy keskeny fekete táska és mellette szorongatott összecsukott festőállvány. — Nem is olyan fura! — mondá a tábornok. — Inkább nagyon elegáns nagyvilági férfi. Egy kicsit idegenszerű, misztikus megjelenés, valószínűleg festő. — Ellenszenves mefisztó-külseje van! — szólt közbe a professzor. Ilka asszony terítés közben megjegyezte: — Többször láttam már a hegyek között. A festő közelükbe ért. Kalapját már levette előbb, így látható lett a fej férfias szépsége. Fekete hullámos haj, kétoldalt őszbevegyülve. Napbarnított sötét arcbőr, markáns, kegyetlen, de gyönyörű arcvonások. Minden fekete volt rajta, csak a fogak fehérsége villogott, mint egy ragadozóé. Most megállt a ház előtt és vizsgálódva nézte a kint ülőket. A két férft rossz érzés fogta el. Megrázdódtak. Majd erőt vettek magukon, hiszen az egyik katona; a másik orvos volt, így hát merőn néztek az idegen szemébe. A három szempár egymásba villant. Egy kínos perc után az idegen elfordítá tekintetét és tovább ment.
