Magyar Család, 1965 (6. évfolyam, 2-3. szám)
1965-04-01 / 2. szám
MAGYAR CSALAD 9 TÁRCÁK * NOVELLÁK * FOLYTATÁSOS REGÉNYEK * TÁRCÁK * NOVELLÁK * Egy napon különös társasággal jött össze a Rue Lafayette egy kis éttermében. A társaság férfi tagjai feltűnően hangosak voltak és láthatóan jószívűnek, mert fünek-fának fizettek egy-egy italt és eltérően a megszokott koccintás módtól, “viszontlátásra Páris” felkiáltással mondtak búcsút a poharakból eltűnő italnak. A leányok észrevehetően az ingyen étel és ital örömeit élvezték, s hangos nevetéssel csatlakoztak a “legénybúcsús” társaság zenebonájához. Az egyik fiatalember szeme megakadt Rudin, aki meghúzódva az egyik félreeső csendesebb sarokban, szerény vacsoráját fogyasztotta. — Mohó Monsieur! Italt az ételhez! — s ezzel már intett is a pincérnek egy újabb üveg sörért. Rudi látta, hogy felesleges fáradozás lenne az udvarias viszautasítás, így hát köszönettel vette tudomásúl, hogy ma este neki is innia kell valaminek az örömére. A soha nem látott francia ezután odavezette Rudit az asztalukhoz és önmagát is szórakoztatva így mutatta be társasága tagjait: — Első Lajos ... — fel egészen tizenkettőig, miközben negyedik Lajos ... — fel egészen tizenkettőig, miközben a Lajosok midegyike fenségesen királyi mozdulattal hajtotta meg fejét Rudi felé. A bemutató, aki valahányadik Lajos volt a tizenkettő közül, ezután különlegesen tiszteletadó kézmozdulatokkal a leányokra tért: — Első Szőke . . . második Szőke . . .első Fekete ... — és úgy tovább. Mikor befejezte a bemutatást, kérdően fordult Rudihoz: — Es ön, uram . . . ? Rudi nem sokáig habozott: — Első Rudolf! Bemutatkozása osztatlan sikert eredményezett és néhány perc múlva már a vidám társaság középpontjában volt anélkül, hogy tudta volna, valójában milyen különös alkalomból folyik ez a pénzszóró mulatozás. Mellette talán az ötödik Lajos ült, aki hatalmas kézmozdulatokkal magyarázott valamit a negyedik Szőkének holmi turbánokról,haj ütött kardokról és olykor a kardvívás művészetét imitálta az asztalról felkapott késsel. Egyszerre egy különös, titokzatos, hátborzongató szó hangzott el, melynek hallatlán még Rudin is átfutott a hideg: idegenlégió! “Viszontlátásra Páris!” — csengett Rudi fülébe a szokatlan koccintási mód és rögvest kombinálni kezdett. Egyébként is a társaság túl fiatalnak látszott ahhoz, hogy leszerelt katonái lettek volna az idegen logiónak, hiszen ha sokat nem is, de Rudi tudott már annyit, hogy ott a legalacsonyabb szolgálati idő öt esztendő. Nem tévedett következtetésében. Belépő volt valamennyi Lajos, egytől tizenkettőig. Az utolsó estét töltötték Párisban, amolyan legénybúcsús hangulatban, szívükben a világlátás reményeivel, a kalandvágy kielégíthetetlen farkaséhségével. Rudinak nem kellett sokáig várakoznia, hogy elhangozzék egy bíztató felhívás is: — Az ilyen legény közénk való tizenharmadik Lajosnak! — s az illető akkorát csapott Rudi jobbvállára, hogy a belválla mentem magasba ugrott. — Erre inni kell! — kiáltotta valamelyik Lajos és máris csengtek a poharak, most már Rudi egészségére. O nem tiltakozott sem a névadás, sem pedig a “keresztelés” ellen, de a félig ittasan elhangzott hívogatásokat természerúen nem vette komolyan. Ezek a biztatások pedig egymást érték. — Gyere velünk! Legalább nem leszünk egyedül! — Utolérhetsz bennünket. A sivatagban az első fánál találkozunk! — Jó sorod lesz. Én mondom neked, nyolcadik Lajos! És nyolcadik Lajos valamilyen papírt is nyomott Rudi mar-FOLY kába nem is sejtve, hogy élcelődése, nógatása milyen veszélyes magot hintett el a mindmáig megnyugvást nem talált magyar fiú lelkében. Mi sem bizonyíthatta ezt jobban, mint az, hogy Rudi azt a darab papirt szépen összehajtogatta és gondosan eltette a zsebébe. Éjfél körül a társaság oszladozni kezdett. Ki-ki a párjával, ki erre, ki arra, egymásután tűntek el a világváros éjszakai forgalmában. Búcsúzás alatt többen és többször is azt mondták félig tréfásan, félig komolyan, hogy Marseilleben várni fogják s jöjjön, ha ugyan várták egyáltalán. Bizonyára a kijózanodás után már el is felejtettük őt, de nem így Palló Rudi Ezen est óta napjai izgatottsággal teltek meg, nem lelte helyét, munkáját ímmel-ámmal végezte és amikor barátai faggatóan fordultak felé, leintette őket. Ezidöben Tímár Gabi volt a legkedvesebb társa, aki feljogosítva érezte magát arra, hogy Rudit félrehívja, megrázza és belemorogja az arcába: — Mi az ördög böjt beléd?! Azonnal mondd meg! Rudi érezte, hogy titkát nem hordozhatja már sokáig. Ez a megrázás, a fenyegető hangú, de jóindulatú baráti szó egyszerre megtörte. Kissé félrehajtotta fejét és mintha a falról akarta volna leolvasni a választ, lassan, vontatottan, kérdésre kérdéssel felelt: — Azt mondd meg énnekem, miért szidom én a maharadzsát? Tímár Gabi joggal hihette, hogy Rudi valamilyen együgyű tréfát próbál ki rajta, de a kérdés olyan komolyan hangzott, hogy megísérélte a válaszadást. — Mert az agyadra ment az a sok külföldi étterem. — Én akkor is szidtam, amikor még nem voltam itt — felelt Rudi — és én tudni akarom, hogy miért?! — Te gyerek! — fordult feléje ismét Timár Gabi — mindjárt kijózanítlak, hiszen be vagy rúgva! Nem sok kapcsolat volt a “maharadzsa gazemberét” és az idegenlégió között, de Rudi valamilyen döbbenetes konklúzióra jutott, mely korántsem vallott rá. Meggyőző erővel fejtette ezt ki később Tímár Gabinak, kinek a haja is égnek meredt barátja váratlan megtévelyésén. Rudi azt állította ugyanis, hogy a háborúból magával hozott káromkodás egy elője az ö elkerülhetetlen végzetének, s ez a végzet nem más, mint az idegenlégió! Talán ezen évek zavaros szelleme, talán a nélkülözések órái adnak választ arra a nemvárt hatásra, melyet Rudi zavaros következtetése belőle kiváltott és az előbbi csermelyt folyóvá duzzasztotta. Tímár Gabi ellenezte Rudi elméletét de hozzátette minden kertelés és hosszabb gondolkodás nélkül, hogy Rudi nem is mondott olyan nagy szamárságot az idegenlégiós gondolattal. Lám, miként születnek a nagy elhatározások. Mert úgy igaz, hogy egy kocsmai mulatozás, véletlen találkozások, egy furcsa káromkodás tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy Rudi elszánja magát egy hatalmas lépésre, mely szögesen ellentétben állt korábbi felfogásával, de nem utolsó sorban eszességével is. Íme, minő döbbenetes példa azoknak, akik talán éppen ma állanak a nagy határozások útvesztői előtt és akikben csakúgy, mint Rudiban, élt a legjobbért és legszebbért való vágy és akik talán Rudival együtt a borzalmasat, a szörnyűségeset választják. Mert arra, hogy az idegenlégióba lépjenek, bizony nem kényszerítette őket senki. Mégis mennyien megtették. Palló Rudi nem volt az első magyar és Timár Gabi nem volt az utolsó. Voltak már korábban jelentkezők és jöttek még utánuk jónéhányan. A formaságok elintézése csupán néhány hetet vett igénybe. Jó egészségi állapotuk, koruk, korábbi katonai kiképzettségük és a háborúban való résztvételük elegendő biz
