Magyar Család, 1965 (6. évfolyam, 2-3. szám)
1965-07-01 / 3. szám
8 MAGYAR CSALAD TÁRCÁK * NOVELLÁK * FOLYTATÁSOS REGÉNYEK * TÁRCÁK * NOVELLÁK * FOLY Az őrparancsnok csak leszámolta az újonan érkezőket és Hamarosan el is tűnt az árnyékos udvarszakaszban. Ügylátszik nem szerette a tűző napot, vagy talán a bajlódást az újonan érkezettek elhelyezésével, beosztásával. Sok volt közöttük a német, a francia, akadt egy néhány spanyol és a sor végén két magyar. Izzadtságszag terjengett a csoport körül, ruhájukat felismerhetetlenségig takarta a por, pedig alig kellett gyalogolniok a laktanyáig. Laktanya? Nos, ez egy kicsit túlzás, legalább is a szó magyar értelmében. Ez a laktanya hasonlított egy omladozó középkori várhoz, faépület-toldalékokkal, magas kőkerítéssel, hosszú földalatti folyosókkal, meglepően egyszerű lakószobákkal. Már ez a tény sokakból kiválthatta volna az elkövetkezendő nehéz évek előérzetét, de e pillanatban, az érkezés órájában túlontúl fáradtak voltak ahhoz, hogy időtávlatokban gondolkodjanak és az első pohár víz járt csupán valamennyiök eszében. Rudi és Gabi igyekeztek együvé kerülni. Hálótermük a kőbarakk jobbszárnyában volt, az emeletes ágy közel az ablaknak nevezett nyíláshoz, melyen keresztül kevesebb napfény, de póval több sivatagi hőség áradt be. Dél felé természetszerűen a tető forrósodott át, s így tökéletesen mindegy volt, hogy ki hol feküdt ki volt közelebb, vagy messzebb az ablaktól, meleg volt mindig és mindenütt Elhelyeztetésük óráiban az egység korábban idekerült tagjai részben szolgálatban, részben gyakorlatban, részben gyakorlaton voltak és csak a késő délutáni órákban érkeztek vissza. Nagy lelkesedéssel fogadták az újoncokat, hiszen ilyenkor mindig hazai ízek kerültek az asztalra, egy-két üveg hazai itallal; no és a hírek, melyeket mindenki élvezettel hallgatott. Rudi az emeletes ágyon ülve lóbálgatta lábait, mikor valaki nagyhirtelen isszonyú csatakiáltással belebödült. a pillanatnyi csendbe: — Tizenharmadik Lajos! Nem igaz!! Ott állt előtte (vagy talán alatta) a párisi Rue Lafayette éttermének egyik volt bolondos vendége és Rudi alig hitt a szemeinek, mikor felismerte őt. A hitetlenebb azonban mégsem ő, hanem a francia fiú volt, aki mindenre számított, csak arra nem, hogy “Tizenharmadik Lajos” utánuk megy, közéjük kerül és mindennek a tetejébe nem csupán egy barakkba, de egy hálóba is kerül vele. A két hitetlen megölelte egymást, mintha már régi jó barátságban lettek volna, pedig az igazat megvallva, Rudi még most sem tudta igazi nevét, s az új körülmény pedig tipikus talaj arra, hogy a régi nevek a feledés homályába merüljenek. . . — Azt a maharadzsa gazemberei! — tört ki Rudiból ősi magyar megnyilatkozása és most senki nem kérdezte, hogy mit mondott, vagy amit mondott, azt milyen nyelven mondotta. — Együtt a brigád! — üvöltötte amaz és elrohant társaiért, akik hamarosan Rudi és Gabi köré sereglettek. Tímár Gabit nem ismerték, de örömest fogadták brigádjukba tizennegyedinknek, hiszen a tizenhármas szám még az idegenlégióban sem nevezhető szerencseszámak. Rudi mesélt Párisról, az utazásról és alig győzte megválaszolni a feléje zúdított kérdéshalmazt. Az újoncok érkezésének napja mindig kimagasló eseménynek számított, a civilizált világtól ugyancsak félreeső sivatagi idegenlégiós barakkokban, s így az első est takarodó]a ugyancsak túllépte a megszokott időt. Mikor Rudi befejezte „párisi hírmagyarázatát“, mosolyogva, s némi bocsánatkéréssel mondotta, hogy most már valóban itt volna az ideje, hogy megtudja barátainak a nevét, hiszen ha elképzeléseik szerint megy minden, akkor brigádtagok lesznek. Több sem kellett a csoport él-légionistájának, máris ugorott és párisi udvariassággal, s a londoni gentleman-like szabályai szerint sorra mutatta be a brigád tagjait: — Első Lajos. . .második Lajos. . .harmadik Lajos — fel egészen tizenkettőig, önmagát is beleértve Azután udvariasan Rudihoz fordult: — És ön Monsieur? . . . — Tizenharmadik Lajos, volt első Rudolf — hangozott a határozott válasz — és szíves engedelmükkel a barátom, Tizennegyedik Lajos, volt Első Gábor. így lett Rudiból Lajos, neve előtt hordva a szerencsétlen tizenhármas számot, s így lett Tímár Gabiből egy történelmi nagyság, egy nem mindennapi nevű személyiség: Tizennegyedik Lajos. A bemutatkozást laktanyai dorbézolás követte az újak tiszteletére, a régiek örömére. Másnap megkezdőtött a homoktaposó élet. Gyakorlat gyakorlatot ért, a szolgálat erős volt és szigorú. Időnként falvakat ellenőrző „bevetésre“ vonultak kisebb egységben, majd nagy távgyaloglásokat végeztek részben edzés, részben ellenőrzés céljából. Rudi aránylag hamar beleszokott a valóban újnak nevezhető életkörülményeibe és helytállt, túltéve sok régi légióson, akik többéves ottlét után is szenvedtek a hőségtől, az erős szolgálattól és mindentől, amit az idegenlégió magába rejtett. A helység, melyhez laktanyájuk tartozott, a Saida nevet viselte. Ez tulajdonképpen egy kiképzőtábor volt, ami ideiglenes tartózkodást jelentett mindaddig, míg el nem osztották őket a véglegesnek minősített állomáshelyeikre. Köztudomású volt, hogy a kiképzőtábor messze felülmúlta a véglegesített beosztási helyek szigorát, de Rudi helytállása, az alkalmakként! szigorítások, vagy büntetések elviselése szinte példamutató volt mindenki számára. A gyakorlatok kimagasló teljesítményei gyakorta kerültek szóba a tábor területén és ilyenkor a név ismeretének hiányában csak így suttogtak a katonák: az a két magyar! Ez a két magyar pedig tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a jólvégzett kiképzési idő jobb beosztást és magasabb zsoldot eredményezhet, ami nem lesz megvetendő dolog a későbbiek során. Reggelenként, mikor elosztásra sorakoztak, a „Lajosok Brigádja“ szinte csillogott a napfényben és a szigorú tekintetű parancsnok szeme is felcsillant, olyannyira jólesett látásunk. A fiatal francia fiúk hálás kutyaként sorakoztak Rudi mögé, lesvén minden mozdulatát, igyekezve mindent ugyanúgy csinálni, mint ő. Magatartásunkban volt valami előrelátás is, hiszen ők már jól tudták, hogy ez a magyar fiú a legkitűnőbb lesz a ki-
