Magyar Család, 1964 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1964-01-01 / 5. szám (1. szám)
POKOLBA VELÜK! A morális alapokra épült, társadalmak mintegy történelemformáló erőhatással képviselték a világ kultúrált népeinek eredeti, tiszta és becsületesen őszinte lelki világát. Szinte isteni rendeléssel őrizték az ESZMÉT, mely mellett a keresztényi világnézet alapköveként állt a Biblia, a Tíz Parancsolat és sokezer hitbeli intelem. Mennyire más volt szüléink élete. . . Mennyivel tisztább, ragyogóbb, erkölcsösebb és — boldogabb! Mennyire masszív, acélosan kemény hit, remény és szeretet sugározta be napjaikat. Milyen mély, milyen hihetetlenül ingathatatlan volt az erkölcsös ség, mely nem álszemérmességet takart, de egy fennkölt lelkivilágot. Milyen meghatóan szép volt egy új anyának a szíve alatt hordott titkáról szólani, mely titok számára áldott volt és szent; ma tudomásul kell vennünk, hogy még a nyelvezet is megváltozott és kifordult önmagából. A Társadalmak igaz énjét megfertőzték a csatornalakó zülledék emberek és a morál szinte a nevetség tárgyává lett. Ragyásképű iszákos munkakerülők váltak leányok hőn vágyott Adonisaivá, s a züllés és erkölcstelenség lett az egyén értékeié sénél a „plusz“. Hová jutott a világ? Hová vesztek a gyerekszobák, a bölcs és mindennel drágább szülői intelmek, hová tűntek azok az apró virágcsokrok, melyeket repeső szívek küldtek és vártak, s melyeknek illata milliószor beszédesebb és drágább volt, mint a mai „odaadó“ szerelmek az összeismerkedés második órájában. .. És mit várhatunk a holnaptól? Mit várhatunk attól az új generációtól, mely sikít a gyönyörtől, ha a pódiumon éneklő fiatalembernek vállig érő hosszú haja van, s mely többet tud Christine Keeler magánéletéről, mint hazája történelméről? Hová jut az a generáció, az a fiatalság, mely többet tud a nemi élet titkairól, mint amennyi tudást összevetve megszerzett az iskolák padjaiban? A kérdésekre könnyű vá laszt adni, hiszen az esmények itt játszódnak le szemünk előtt. Idősebbek elbeszéléseiből tudjuk, hogy úgy az első, mint a második világháború előtt is a maihoz ha sonlő drámai változások játszódták le, s a társadalmak a vesztüket érző vágóhídi állatok dübörgő félelemérzésében tobzódtak. Nem ok talanul. A mészárlások bekövetkeztek. Isten ne adja, hogy a mai jelek, a jelenkor erkölcsi átalakulása, azo-MAGYAR CSALAD IV. évf. 5 (19) szám. Január-Március, 1964. CSAPÓ ENDRE LEVÉL AUSZTRÁLIÁBÓL Kedves Barátaim! Mindig örülök, amikor irodalmi újságot hoz a posta, ami most indul, vagy amivel eddig nem találkoztam. Izgalmas először átlapozni, beleolvasgatni. Mögötte emberek jelennek meg, szándékok, gondolatok és érzések. Most a „Magyar Család“ kopogtatott be hozzám és az első bemutatkozásnál tudtam, hogy én is a családba tartozom. Bár mint jövevény, egy ideig hallgatnom illene, de a családfő olyan szeretettel kérdezett, hogy nem-válaszolni volna illetlen. . . Egy ideig helyi megoldásokon fáradoztam, de már megtanultam, hogy száz ország ezer városának sok tízezer magyar feje fölött kell átnyúlni néhány baráti kézszoritásra. Távolságok miatt már nincsenek aggályaim, ha „szellemi" találkozásról van szó. A szomszéd utca közönbös magyarja távolabb van tőlem, mint az, aki most ezeket a sorokat Angliában olvassa. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az emigráció nemzeti értékű eredményt csak az irodalommal érhetne el. A klasszikusan értelmezett emigrációs törekvés, — a külföldre szorított államhatalom visszatérése, ma már reményeit is eláshatja. Magyarország részére ez mar sok okból nem lehet megoldás, de eltekintve attól, hogy a törekvés csak azért klasszikus, mert minden emigráció ezt tűzi fő feladatául olyan emigráció, amelyiknek ez sikerült, még nem volt.*) A mi emigrációnknak sincs ehhez semmiféle vasa és a reményekbe ábrándozott amerikai hadosztályok sem zavarják a valóság látóhatárát 56 óta. Az emigrációs iroda'nm szépen indult, azután valahol elakadt. Az irodalom kényes virág. Ápolása sok áldozatot kíván. Azon múlik minden, meghozzák-e az áldozatot érte és kik hozzák meg? Kiadó, szerző, vagy olvasó? A nemzeti érzésű, magyar öncélú irodalomnak nem akadtak mecénásai. Az olvasók, igen kevés kivétellel, lusták pénzüket postára adni. A szerzők, akiknek a legkevésbbé volna kötelességük, szellemi áldozaton fe’ül anyagiakat is oltárra tesznek, amit a szent tűz egy fényes lobbanással éget el. így nem nélkülözi a hősiességet; de meleget nem ad. Az írás konzerválja a gondolatot és emlékezetet. Az írásbeliségünk előtti idők, vagy amelyekről okmányaink elvesztek, íratlan fehér lapjai nemzeti emlékezetünknek. Az irodalom ezen felül a lelket is konzerválja. Milyen boldog érzés múltúnk íratlan fehér lapjain egy Ómagyar Mária-síralom, Königsbergi Töredék, vagy akár a Tihanyi Alapítólevél néhány sora. Az igazi irodalom korának valóságáról vall, reális problémákat rögzít, azoknak nem csupán eseménybeli, hanem a léleknek húrjain pengetett dallamával. Az irodalom nem nélkülözheti az eszmei tartalmat. Nálunk magyaroknál a nemzeti és társadalmi szabadság állandó vágya eleve meghatározza, hogy a magyar irodalom minden más népét meghaladóan a szabadság végnélküli eposzaként kisérje a szabadságért vívott állandó küzdelmet. Aki ismeri a mai otthoni irodalmat és el tudja választani a „pártos" vadhajtásokat a törzstől, az megnyugodva látja, hogy a meghagyott gyökerek felerősödve szívják a régi talaj ősi nedveit. A pártos irodalom nemcsak jelentéktelen, mert gyökértelen, de hatástalan és múlandó is, mert valóságábrázolása csak a népre kényszeritett „realitásokat" ábrázolja; az eszmei és lelki realitások ábrázolása helyett hazudik. Talán egy darabig, egy kis réteg részére adott eszmei tartalmat a társadalom
