Magyar Család, 1963 (4. évfolyam, 2. szám)

1963-04-01 / 2. szám

ŐSZINTESÉG

Kétségtelenül merész gondolat az „őszinteség“ — napjainkban. A huszadik század „atomszagú“ levegője semmi esetre sem biztosíték arra, hogy túl sok őszinte szó, szívből fakadó spontán kitétel hangozzék el a világot irányítók ajkáról; íme, minő rossz példa az új generációk amúgy sem túl sok ideált formáló gondolat világának.

Távol áll tőlem, hogy egy filozófiai tanulmányt írjak e témakörről, de erős elhatározásom, hogy a kérdéssel, mint jelen korunk egy égető problémájával foglalkozzam abban a cikksorozatban, melyet felajánlva a „Magyar Családinak, írói tisztelettel kívánok minden magyar családnak eljuttatni.

A modern világ embere feltehetően elvből csak ritkán mondja ki, hogyha „akkor ez vagy amaz nem lett volna, ma minden másképpen lenne“. Az ilyesfajta visszatekintés a mindennapi életet sok bosszúságérzettel töltheti meg. Elméletileg azonban a megállapítás helytálló, melyet különösképpen elmondhatunk az elmaradt „őszinteség“ esetében. A világ történelme ma valóban más utakon haladna, ha „akkor“ az őszinte szó adott volna irányitó útmutatást az emberiségnek. Túlságosan messze volna visszamenni a krisztusi példamutatáshoz, vagy bármely nép történelmi tragédiáinak kútfőihez, melyeknél a krisztusi példa, a keresztényi őszinteség hiánya volt az okozó. Hát még napjainkban! Ma, ha mérlegre tennénk a keleti diplomaták nagy szavait, puffogó frázisait, bizony nem várhatunk más eredményt, mint a „megméretett és könnyűnek találtatott“ szomorú tényét.

Mirabeau (1749-1791) francia államférfi és filozófus, szónok és író, aki kortársa volt. Rousseaunak és előkészítője a nagy francia forradalomnak, így nyilatkozott az őszinteségről: „Őszintének lenni a világon annyit tesz, mint egyenlőtlen fegyverekkel menni harcba és födetlen mellel harcolni egy vértezett ember ellen, aki tőrt emel rád.“ Nos, ki az az őrült, aki ezt megteszi? —. kérdezhetné bárki, ki az, aki az erkölcsöt használná fegyveréül a fizikai erő ellen, mely esetben nem kétséges az eredmény: elbukás. De ne felejtsük el, hogy Mirabeau nem csupán egy „megállapítást“ tett, nem csupán definiálni akarta az őszinteséget, hanem egy fegyvert akart adni, egy igaz, egyenesen becsületes fegyvert az igazságért küz-MAGYAR CSALÁD

IV. évf. 2. szám. Április-Junius 1963.

ANAHYTA HAVÁBAN

— „Jöttem a Gangesz partjairól. Hol álmodoztam a déli verőn,

A szivem egy nagy harangvirág,

S finom remegések az erőm. . .“ (Ady E. )

1925-ben, körülbelül ezidotajt, a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében egy indus egyetemi tanár, Sir Jivanji Modi professzor tartott felovasást mélyreható tudományos munkássága eredményeiről a magyarság eredetét illetően. A Kormányzó úr és másfélezer tudós fő jelenlétében többek között ezeket mondotta: — „Áldottak legyetek magyarok, Atilla népének egyetlen örökösei. Félszázados tanulmányaim meggyőztek arról, hogy a hunok feltétlenül a magyarok ősei voltak, — s így a mai magyarság az ősi szkytha-népek egyedüli leszármazottja, — mely magyarságnak a történelme a ma élő összes nemzetek legősibb történelme. . —

Utana Rabindranath Tagore, India nagy Nobel-dijas költője emelkedett szólásra, s igy egészítette ki a bombay-i professzor szavait: —

— „Kétezer év előtt a magyarok ősei egy földön laktak az én őseimmel, s ezek az emlékek mély lelki rokonságot teremtettek kettőjük között. Tudom, hogy az Ónok ősei Árpád vezérletével jöttek ki Ázsiából, s tudom, hogy Atilla volt az önök őseinek, a hunoknak nagy fejedelme. Az én nemzetem mintegy 400 évig élt fehér-hűn, tehát magyar uralom alatt és igy kétségtelen, hogy közöttünk történelmi kapcsolat van. . —

Újra átolvasom e sorokat és lelkem az ősi legendák szárnyán a régmúltba száll. . . Lassan visszaemlézem saját tanulmányaim többezer oldalra rúgó anyagát, az angol, indus, nemet és régi magyar eredetikből összeállított forrásgyűjteményt, melynek végeredménye a szkytha-hún-avar-turk-magyar faji azonosság: tételben kristályosodott ki. A könyvespolcokat megtöltő anyagból életes határozottsággal emelkedik ki a szkythaság és benne a fehér-hún (magyar) faj életútja Kr. e. 2500-tól Kr. u. 896-ig, a honfoglalásunk befejeztéig, mely a halalmas ázsiai népvándorlás utolsó hullámának tekinthető. Körösi Csorna Sándor, Jerney János, Vambery Ármin, Horváth Adam, Or. Kováts Frigyes, Ipolyi Arnold püspök, Kállay Ferenc, Lukácsi Krist6f, Stein Aurél, Duka Tivadar, Hóman Bálint és sokan masok egész életüket a magyarság öseredetének hiteles forrásokon, nyelvemlékeken és ásatási leleteken nyugvó feltárására fordították és ebben nagy segítségükre voltak az angol indiológusok, a német nyelvészek és indus tudósok is.

Annak ellenere, hogy a háború előtti évek erős magyarellenes irányzatú beles külpropagandaja igyekezett az őstörténeti kutatásokat a szűkkörű és bizonytalan finn-ugor származási elméletek hínárjába fojtani, az igazság töretlenül fennmaradt és túlélte a Vikár Béla-féle esti-kuriros és „8 órai-újságos“ áltudományos porhintés előre megfontolt szándékú kártevéseit. Itt, szabad Nyugaton aztán még tübb megbízható külföldi forrásmunka került kezünkbe a régi tételek igazolására olyannyira, hogy Konstantinápolyban egyetemi tanszéket is állítottak fel a magyar-turk rokonság tovább tanulmányozására, mely azután természetszerűleg magaba ölelte az összes többi előzetes kutatások eredményeinek adathalmazát is.

Ma, a nyár hivatalos kezdőnapján eszembe jutnak azok az emlékeim, amik az ösmagyarsag vallására és életszemléletére vonatkoznak. Mint ismeretes, a szkythák túlnyomó többsége, így a turáni fajú húnok (hiun-gnuk), avarok, bolgárok, turkok, kabardok, kúnok és fehér-húnok (jüe-tsik, vusun-húnok, eftaliták,