Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)

társastermelés - a növendékmarha-, sertéshizlalás stb. - témájára.611983-ban épül az új Tisza-part, és ez lesz a művészek közös témája, 1984-ben pedig visszatérnek az agrárproblémákhoz - a környezetvédelem és szennyezés kérdéséhez.62 Az újvidéki Dnevnik erről a tárlatáról Kenyér halálfejjel címen emlékezik meg.63 1986- ban a művészek a tornyosi állattenyésztő telepet keresik fel, a téma a sertéshizlalás. A jubiláns tárlatra 1987-ben kerül sor, 1988-ban a művészek a mezőgazdasági válsággal foglalkoznak, míg 1989-ben a Ferminbe és a zentai dohánygyárba látogatnak el - ebben az évben Ács utoljára van jelen, a következő évben örökre távozik. A művésztelep mégis folytatja a közös téma feldolgozását, amely 1990-ben A búza - az élet. 1991 -ben a tevékenység lanyhul. Ács nincs többé, a háború, a gazdasági válság, az állam széthullása kezdetét veszi. 1992-ben, a művésztelep fennállásának negyvenedik évében kapcsolódik be a tevékenységbe e sorok írója mint a zentai Városi Múzeumban foglalkoztatott első művészettörténész, amely intézmény egész idő alatt szervezőként, valamint a dokumentáció és a létrehozott műalkotások „kincstára”-ként a művésztelep mögött állt. Az összejövetel témája jelképes: Eltűnő arcok, a tárlat megnyitása pedig még kifejezőbb - az éves összetételben létrejött munkákból álló tárlat megnyitására előirányzott időpontban a mindennapos korlátozások keretében az áramszolgáltatás éppen a Művelődési Ház kiállítótermében szakadt meg, így a látogatók a műveket lámpák és gyertyák segítségével tekintették meg.

Úgy tekinthetjük tehát, hogy a művésztelep elkötelezett programjának az Ács József nevéhez fűződő szakasza és eg-Eil

zisztálásának a korszelleme tizenkét év létezés után kihunyt. Azóta újabb tizenkét év telt el, de művészettörténetünk létrejött egységének a szintézise mindmáig sem készült el. Tekintettel a kérdéses szakasz lezárulása után előállt kellemetlenségekre ez a legkevésbé sem különös, ez az ünnepi alkalom pedig megéri, hogy megkezdjük a munkát ezen a témán - noha a tártatok és tanulmányok megvalósítási terve a zentai múzeum gyűjteményének - amelyből a közönség eddig a zentai motívumokat és portrékat ismerhette meg - legjellemzőbb tematikai csoportjaiból létrejött „triptichon” megszületésének idejétől kezdve fennáll. Ennek a rövid áttekintésnek a befejezése és a programelkötelezett korszak kutatásának a megkezdése után kirajzolódik az alkotói csoport, Ács kezdeményezésének a megvalósítói. Elsősorban maga a kezdetektől a befejezésig ide tartozó Ács József és Csernik Attila, részben az EK-csoport többi tagja: Markulik József és Petrik Pál is. A projektum integrális részét képezték a Csurgó fiatalok kolóniájának egyes tagjai, amely éppen 1978-ban bomlott fel, amikor Zentán az új szakasz megkezdődött: Torok Sándor (1936), Gyurkovics Hunor (1941), Török István (1940), Zsáki István (1942). így elmondhatjuk, hogy az elkötelezett programmüvészet szakaszát a Zentai Művésztelepen főként a hajdani EK és Csurgó csoportok tagjai bonyolították le. Nekik korábbi tevékenységük révén már volt tapasztalatuk és affinitásuk az adott problematikával kapcsolatban. Időszakosan - kisebb-nagyobb sikerrel - csatlakoztak hozzájuk Bogomil Karlavaris, Novák Mihály, Deák Ilona, Juhász Illés, Tari István, Guelmino Valéria, Miloš Bajié, Tomislav Šebeković, Branislav Vulekovié, Szalma László, Penovac Endre és Pósa Ede. Munkájuk elemzése a zentai művésztelep éves tárlata alkalmából a Magyar Szóban minden esetben Ács Józseftől származik. A megvalósítások bizonyos hányada a zentai múzeum gyűjteményének részét képezi, de jó részük maradt maguknak az alkotóknak a tulajdonában is. A munkák némelyike az alkotók retrospektív katalógusaiban látható reprodukcióként, mint pl. Ácséban, Markulikéban, Törökében, vagy a Petrikről készülő monográfiában, valamint belátható időn belül a Gyurkovics-retrospektívában. Ezek a művek tartalmilag, de gyakran stílusukban is világosan elkülönülnek alkotóik opusának többi részétől. Gyakran érzékelhető a kollektív munka jótékony hatása. Munkájuk módszeréről és stílusáról csak a művek és a szövegek felülvizsgálása, azaz az említett tárlatok megvalósulása után írhatnánk, de addig is megállapíthatjuk, hogy a kivitelezés az akkor még új médiumokon alapult, mint amilyenek az objektumok és a collage-ok, az új technikákkal, mint az alternatív grafika és a „primáris nyomtatvány”, a fénykép, a nem finomított papír, az üveg, a textil stb., és hogy a klasszikus kifejezési formák is jelen vannak, mint a rajz és a festészet. Ezeknél jellemző a ciklusos kép általi kifejezési forma, ami némileg a mindennapi életben jelen levő képregényre emlékeztet. Érdekes volna kikutatni a művész és a társadalom ilyen kommunikálásának a hatását a mecenatúra szempontjából, valamint az ilyen működésnek a zentai kolónián kívüli esetleges folytatását is. Mindez azonban egy következő tanulmány témája.

Fordította: Szloboda János