Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)
te festészete volt ez, amely a harmincas évek kezdetének kegyetlen gazdasági válsága idején szökkent szárba! Természetes dolog, hogy a fiatalok lelkesedése nem tűri a halogatást. Hamarosan kifejezésre jut a társultak vállalkozásának egy másik formája is: megszervezik a szegény sorsú, de kivételesen tehetséges Tóth József (1916-1935) autodidakta szobrásznak és néhány vele egykorú társának a tárlatát. Ez a Zentán 1934 augusztusában megrendezett kiállítás a társult cselekvés mintaképe! Addig nem tapasztalt népszerűség és látogatottság mellett több mint húsz kiállított tárgy kelt el, emellett kiváltotta a jószándékúak bőkezűségét, minek folytán pénz is gyűlt össze. Az asztalossegédet, akinek tehetséges voltát Ivan Meštrović is megerősítette, a zágrábi Képzőművészeti Akadémiára küldték. A tüdőbaj, ami elsősorban a szegények betegsége, meggátolta a fiatalok kezdeményezésének kilombozódását. Tartós jelentőséget a vajdasági képzőművészet színpadán a csoport mégis 1938 októberében ért el. Ekkor ugyanis Szabadkán megrendezték a „fiatalok tárlatát”, amelyet a Híd folyóirat szerkesztőségének az égisze alatt készítették elő, inkább újságírókés írók, mintsem alkotó képzőművészek befolyása mellett. Ugyanis Hangya András ekkor már Belgrádban tanul az őt igen sokra tartó Petar Dobrović (1890-1942) professzor vezetése alatt, 1934-től ott van Ács József (1914- 1990), illetőleg 1936-tól Bosán György (1918-1984) is. Az összesen tizenhét résztvevő közül még hárman tanulnak, a többiek autodidakta művészek. Némelyikük bizonyos festőművészi hírnévvel, mint Wanyek Tivadar (1910-1981), vagy Szilágy László (1909-1981); Almási Gábor (1911-1994) és Gottesmann Tibor (1917-1997) viszont munkások, az előbbi asztalos, az utóbbi nyomdász. A legfiatalabb: B. Szabó György (1920— 1963) gimnazista stb. A Jugoszláviai Ifjú Magyar Képzőművészek Tárlata a Magyar Olvasókör (ma: Népkör) nagytermében október 9-től 15- ig tartott. Nagy visszhangot váltott ki, írt róla a sajtó, és rendkívül sok volt a látogató. Ennek azonban nem a kivételes művészeti színvonal volt az oka. A résztvevők összetétele eléggé heterogén: egyetemisták, tehetséges pályakezdők, autodidakta képzőművészek és dilettánsok is kiállítottak. A tárlatot mégis sokáig emlegették. Talán leginkább az uralkodó „atmoszféra” folytán, az általános katasztrófa szorongató megsejtésében. A tárlat megnyitásának napján jelentette a sajtó, hogy Németország a tiltakozások ellenére is fegyverkezik. A háború már a „levegőben volt érezhető”; 1939 szeptemberében megkezdődött, és 1941. április 6-án, Belgrád bombázásával hozzánk is elérkezett. A sajátságos lelkiállapot, a Híd szerkesztősége köré tömörült fiatalok vágyakozása a társult fellépés iránt, a lelkesülés a kibontakozó jövő felé a szorongás áthatolhatatlan palástjába burkolózott. .. Az egyetemisták hazaszéledtek, a résztvevők szétbontották a kiállítást. Háború volt. Majd a kínos emlékezet üledékéből egy egészen „új világ” kezdett kicsírázni - a háború utáni korszak. A háború után a „képzőművészeti élet” meglehetősen lassú ébredezése során a „művésztelep” kifejezést nem is említik, tárlatokat ritkán rendeznek. Az alkotói kezdeményezést megbéklyózta a politika diktátuma, a „behozatali” szocialista realizmus. Megkezdődött a botorkálás a „szebb jövő” felé, elsősorban az előző korok értékeire való emlékezet eltörlésével. Az új komák egy ambiciózusan elképzelt képzőművészeti manifesztálódása, „az új kezdet előtti visszapillantás” formájába öntött rendezvény volt a Petrovgradban, a maga idejében Nagybecskereken, azaz a későbbi Zrenjaninban szeptember 16-a és október 16-a között megtartott Vajdaság Élő Képzőművészeinek Tárlata. Persze 1945-ben, éppen azokban a napokban, amikor Vajdaság-szerte a „felszabadulás” első évfordulójáról emlékeztek meg. A kiállítás elnevezésében a „vajdasági élő”-re került hangsúly az éppen csak befejeződött világháború felhangjával hat. Sorrendben a másodiké a huszadik század első felében, amelynek során különféle módon és nem csupán a „hivatalos harctereken” hullottak az emberek. Csakhogy „élő” és „vajdasági” művész jelentős számban akad. Még olyan is, aki a tárlaton nem képviseltette magát. Már csak ez által is a szabadság nem egyenlő minden túlélő számára. Mindez tökéletesen kiviláglik, ha a katalógus névsorát összevetjük a képzőművészet színterén a háború előtti valóságos helyzettel. S ami mindenekfelett megfigyelhető, a tárlattal kapcsolatban B. C. (Bogdan Čiplić) már 1945. szeptember 18-án a Slobodna Vojvodinában, többek között, megírta: „Hangsúlyozzuk mindjárt azt is, hogy a tárlaton magyar festők is képviseltették magukat, noha a vajdasági magyar festészet fiatal, és még csaknem pólyában van.” Valóban, a tárlaton magyarok voltak képviselve a következő művészek alkotásaival: Nagy Sándor, Hangya András és Bosán György (akit a katalógus nem tüntet fel)2. Nagy Sándor (1912-1995) később közismert régész, akár csak Hangya
