Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)

21

osztásának bukása után a perem és a központ relatív viszonyának a kérdése”,1 és ez időszerűsíti az egyes régiók sajátosságai decentralizáló áttekintésének a szükségességét.

Teljesen megegyezően ugyanez a problematika vetül rá a történésekre a jugoszláv térségen belül. Ez persze a művészeten is tükröződik. Nem véletlenül egy, az újvidéki Zlatno Oko Vizuális Kultúra Központja által rendezett nemzetközi szimpózium témája A lokális és az univerzális a kilencvenes évek művészetében (1996) volt, hogy ez után a pancsovai Kortárs Művészetek Galériájában Svetlana Mladenov a saját alkotói tárlatát a Regionális és univerzális (1997) témára mutassa be, amelyen az időszerű művészeti színtér vajdasági művészei állítottak ki. Kézenfekvő, hogy itt kellően időzített művészi és műbírálói intuícióról és reagálásról van szó, a világ és az idők impulzusainak elfogadása iránti készség megnyilvánulásairól. Egyébként dr. Jeiko Denegri a 20. század kilencvenes éveinek folyamán a vajdasági művészettel kapcsolatban feljegyezte: „Ebben a kötelékben és az így felfogott vajdasági művészeti színtér (vagy Sava Stepanov szerint: a vajdasági képzőművészeti tér) cselekvési fogalom (fogalmak), amely(ek) semmiképpen sem sugallják) ennek a színtérnek vagy térségnek az elkülönültségét vagy különváltságát a szűkebb (szerb, jugoszláv) vagy szélesebb (az egész régió, balkáni, közép- és kelet-európai és végső következetességgel: európai) kulturális környezettől, de mégis utalnak valamely konkrét, egymással összefüggő és együttműködő megnyilatkozásokra, rendezvényekre, csoportosulásokra és történésekre,

amelyek éppen ezen a színtéren és ebben a térségben jönnek létre és bonyolódnak le. Méghozzá nem a körülmények elemi egybeesése folytán, hanem elegendő mértékben összehangoltan és irányítottan a szóban forgó események számos kezdeményezője, résztvevője és munkatársa részéről a kérdéses (tehát a vajdasági) színtérről és térségből, valamint más környezetekből, elsősorban Belgrádból mint közeli és igen erőteljes művészeti központból származó művészek, kritikusok, művészettörténészek és a művészeti élet szervezői közül.”2

A lokális és a regionális művészetben való érvényesülése szükségességének hasonló - persze, a 20. századi környezet fogékonyságának megfelelő - tudata bizonyára azoknak a kezdeményezőknek, mozgatóknak és első művészeknek is a birtokukban volt, akik a múlt század ötvenes éveiben a zentai kolóniában találták magukat. Már az 1953-as második összehívás során Milan Konjovic megállapítja: „Lassan kialakul előttem a kolónia hivatása. Innen kell kiindulnia űj festészetünknek. Az ehhez a célhoz vezető utat - mint látom - jól választottuk meg... Ez olyasmi, amiről Van Gogh is álmodott. .. Elvek és szempontok, módszerek és vérmérsékletek hatnak itt kölcsönösen, és ettől nem kell elhatárolódni. Szabadon, gyanakvások és fenntartások nélkül kell alávetnünk magunk a kölcsönös befolyásnak. Az erős tehetségnek ez csak javára válik, az erőteljes festőegyéniség fel fogja fedezni a számára sajátos utakat, kiválasztja azt, amivel gazdagítja és bővíti a skálát, ami legjobban megfelel az egyéniség fejlődésének.”3 A nagy művésznek ez a gondolata ma ügy

értelmezhető, mint egy világosan kifejezett óhaj, hogy a kollektivista szellem által eljusson az autentikus festészethez, ahhoz a festészethez, amely a szubjektív művészi gondolatot összehangolj a az autentikus festői nyelvvel. És mindezt egy olyan korban, amelyben különféle kongresszusi határozatokkal, pártálláspontokkal és dekrétumokkal másféle célokat erőltettek - hogy a művészetet egy fiatal és új állam előrehaladásának a szolgálatába állítsák, hogy programját az egypártrendszer programcéljaival hangolják össze. Zenta és a zentai kolónia, akárcsak a vajdasági kolóniák (Topolya 1953, Óbecse 1954, Écska 1956) későbbi sora ideális alkalomnak bizonyult, hogy a vajdasági művészet - hála azon művészek közös tevékenységének, akik akkor már az autentikus festészet legegészségesebb konceptuális magjához tartoztak, és egy Milan Konjovic kivételesen erőteljes intellektuális és festői auktoritásának égisze alatt - leküzdje a szocialista realizmus rákényszerített dogmáját.

Ezért ma teljesen lehetséges és szükséges a Zentai Művésztelepet a vajdasági művészek legjelentősebb és leghitelesebb alkotói küzdőtereként felfogni, olyan küzdőtérként, amelyen e régió művészei találkozhattak és eszmét cserélhettek más környezetek művészeivel, és így hozták létre a korszerű művészet szövedékét a saját régiójukban.

Amikor 1952 nyarán Zentán összegyűlnek az első festőtelep művészei, a jugoszláv művészetben érdekes folyamatok játszódnak le, és jelentős változások kezdődnek. Ez még mindig a szocialista realizmus erős befolyásának, a politikai álláspontok által erősített dogmáknak, a hi-