Pejin Attila: Zenta 1848 - 49-ben. Forrásválogatás - Múzeumi füzetek 4. (Zenta, 1999)
hiányzott, s főként a lövő fegyverben volt nagy hiány, küldöttség menesztetett a szegedi térparancsnoksághoz, fegyveres erőnek Zentára rendelése végett. A város kérelme az időben, Szegeden, teljesíthető nem lévén, a bizottság tagjai vissza sem tértek többé Zentára. Jött azonban Szabadkáról egy őrnagy: Demcsa János nevű, aki a zentaiakat értesítő, hogy a hadvezetőség az idő szerint Zentának katonai segítséget nem adhat, s kijelentette, hogy a város védelmének parancsnokságát ezennel átveszi. Demcsa János őrnagy első parancsnoki intézkedése az volt, hogy a veszélynek kitett védtelen nőket és gyermekeket el akarta távolítani Zentáról. Ez az intézkedése azonban a nép között ellenzésre talált: „Ha veszünk, mindnyájan vesszünk el!” - kiabálta a nép városszerte. Demcsáról, hogy hogy nem, kitudódott az is, hogy görög keleti vallású s így szerb nemzetiségű. Erre a hírre, mely futótűzként terjedt szét a városban, minden bizalom megszűnt Demcsa őrnagy kirendelt parancsnok irányában. Hangosan hirdették a városban, hogy ő hozza Zenta ellen a szerb csapatokat. Valóságos lázadás tört ki 1849. január 31-én Demcsa ellen, aki hogy a maga védelmét előadja a nép előtt, szállásáról, a zentai plébániáról kijőve, erős elszántsággal lépett a lázongó nép közé, s ott a főtéren egy kereszt talapzatára állva, beszélni kezdett. De a nép meg sem hallgatta, a szó szoros értelmében felkoncolta. Holt teteme ott van eltemetve - ismeretlen helyen - a zentai népkertben. A mostani népkert helyén akkoriban egy vadon fűzfaerdő állott. A szegény szerencsétlen vértanúról sikerült megtudnunk, hogy felvidéki elmagyarosodott szerb család sarja volt. 1795. szept. 23-án (ó-szerint) született Miskolcon.1 Demcsa megöletése után a parancsnokság a nagy népszerűségnek örvendett Majoros István földbirtokosra szállott. Ily állapotok valának Zentán február 1-én, midőn a szerb csapatok közeledésének biztos híre megérkezett. Mint a tanúvallomási jegyzőkönyvből kiderül, a Délvidékről felfelé nyomuló szerb csapatokat zentai illetőségű vezetők vezették. Február 1-én délelőtt 10 órakor nyargalt be Zentára az a két szerb lovas futár, mely a várost megadásra szólította fel, akiket azonban a zentaiak felkoncoltak. A végzetes cselekedet után a szerb csapatok már Zentánál voltak, s itt, az úgynevezett mákosi szőlők árkaiban és magában a várost körítő sáncokban elkeseredett harc keletkezett. A zentai nemzetőrség teljesen demoralizálva lévén, rövid ideig tartó védelem után menekülni kezdett. Fokozta a rémületet az a körülmény is, hogy a szerbek a várost több helyen felgyújtván, az mindenfelé égni kezdett. Majoros István parancsnok volt az első, aki mindenkit menekülésre szólítván fel, Kanizsafelé elmenekült. Az égő város, a harangok kongása, a nagy zűrzavar teljesen elrémítették a bennszorult lakosságot, mely eszevesztetten menekült gyalog és kocsin a város sáncának éjszak-nyugati, Kanizsafelé eső kapuja felé. Az itteni torlódás rettenetes volt. Sok kocsi a podgyászokkal együtt felborult. A menekülés igen nagy akadályokba ütközött. A szegény nép kényszerült a várostól éjszakra eső nagy réten keresztül menekülni a szerbek elől. A rét ekkor, télvíz ideje lévén, vízzel, sárral és jéggel volt tele. A bennszorultakkal hajmeresztő dolgok történtek. Az öldöklés és rablás, a tanúvallomások szerint, két hétig tartott. De ne higgye senki, hogy az öldöklések és rablások csupán az idegen szerb csapatok által követtettek el. Azok Zenta bevétele után csupán a fegyveres népet irtották, míg a védtelen népet nem. A harmadnapra Ó-Kanizsa ellen eltávozott szerb csapatok kivonulása után a helybeli szerbség söpredéke 8
