Pejin Attila: Zenta 1848 - 49-ben. Forrásválogatás - Múzeumi füzetek 4. (Zenta, 1999)

A két nemzet tragikus történelmi konfrontálódását ugyanis az utókor is tükrözi: a túl- és átélő k, szemtanúk, mások történeteit tovább mesélők, a népi hagyomány s végül a történeti irodalom is, sajnos. Úgy hisszük azonban, ha valaki mindet végigolvassa, legalább kis mértékben megtanulja kikerülni a történelmi (és nemzeti) útvesztők buktatóit. Kíváncsiak vagyunk az eredményre, s egy fajta kísérletként döntöttünk amellett, hogy szájbarágó tanulmány helyett válogatott források gyűjteményével emlékezzünk a 150 évvel ezelőtti zentai eseményekre. Ha lehetett, kerültük a kritikai megjegyzéseket is, s csak a legszükségesebb tájékoztatókra szorítkoztunk. Hogy a történelmi eligazítás mégse maradjon el, bevezetőül felhasználtuk Dudás Andor írását, amely önmagában is értékes forrás, lévén hogy Dudás idejében még jó néhány szemtanú, részvevő életben volt.

S ha már az előzőekben Thim munkásságát úgy felmagasztaltuk, a hűség kedvéért meg kell emlékeznünk még Zenta szülöttéről, Jovan Đorđevićrol is, akinek szűkszavú, de tárgyilagosságra törekvő naplója a másik oldal (és hagyomány) liberálisabb hangját hallatja.

Végül pedig szót kell még ejtenünk a népi hagyományról is, melynek egy töredékét Burány Béla volt szíves rendelkezésünkre bocsátani. A minta túl kevés ahhoz, hogy megállapíthassuk, közvetlen élmények áthagyományozásáról van-e szó, vagy csupán a korabeli sajtótudósítások, valamint a népszerű-tudományos történeti munkák folklorizálódásáról. Úgy tűnik, is-is. Az adatközlők elbeszélésének tudományos értékelése mindenesetre még várat magára.

A források válogatásánál nem állt szándékunkban hatást vadászó csoportosításra törekedni. Az események önmagukban drámaiak: a védtelen zentaiak magánya (mind a magyaroké, mind később a szerbeké) ma is nyomaszt bennünket, ránk nehezedik. Majoros István kicsinyes féltékenykedése, pózoló heroizmusa, majd gyáva megfutamodása tragikomikus és mégis mennyire emberi. (Ne sajnáljuk őt: később majd Zenta országgyűlési képviselője lesz!) Demcsa János pedig egyértelműen tragikus figurája e korszaknak, akiben mártíriumán keresztül mintegy a nemzeti szűkkeblűség sok ezer ártatlan áldozata ölt testet. Ma sem tudjuk, hol temették el; síremléke azonban a lehető legméltóbb hozzá: a Népkert. S e drámából hiányzik a maroknyi zentai zsidóság, amely még mindig jogfosztottan, de öntudatos lojalitással szenvedi el itt is a reá mért véráldozatot, ezúttal a szerbektől, akiknek történelmük során ez az első zsidóellenes pogromjuk.

Jövőbe mutató a múlt, ha figyelmesen és bizalommal fordulunk feléje. Akkor nemcsak saját halottainkat tartjuk számon és gyászoljuk, hanem azokra a forrásokban megnevezett vagy névtelenül maradt magyarokra és szerbekre is emlékezünk, akik szomszédaikat bújtatták önzetlenül megvadult, emberi mivoltukból kivetkőzött nemzettársaik elől. Nekik általában nem szokott az utókor emlékművet emelni, így gyorsan elfeledjük őket. Pedig 1849 zentai drámáját ez teszi teljessé, ugyanakkor enyhíti annak tragikumát, s biztatja mind a magyart, mind a szerbet, hogy ne a gyűlöletet örökítse át apáról fiúra, hanem a békés egymással élés hagyományát.

6