Dávid Lajos (szerk.): A Teleki család örökében. A bányavidéki Telekiektől a nagybányai Teleki Magyar Házig (Nagybánya, 2020)
A Teleki-család örökében
A TELEKI-CSALAD OROKEBEN Szép város Kolozsvár - szólal meg bennem halkan a régi sláger, miközben talán megbocsátható elfogultsággal arról próbállak meggyőzni Téged kedves olvasó, hogy Erdély legszebb városa mégis: Nagybánya. Tudom, merész célkitűzés arról beszélni, hogy miért szeretjük a várost, ahol élünk: a festők városát, a hajdani Asszonypatakát, hogy miért szeretjük tornyait, ódon főterét, ahol Szilágyi Erzsébetnek is kastélya volt, csodálatos hegyeit, amelyek a Mátyás-korabeli Magyarország leghíresebb arany- és ezüstbányáit rejtették magukban, s ahol mai napig megterem a szelídgesztenye. Különösen, hogy a mai Nagybánya már nem az a város, ami volt egykor. Már rég nem az a „darab középkor”, amelyről Petőfi írt Kerényi Frigyesnek, nem is „a festők, aranyrabszolgák, és a víg fürdővendégek városa” ahogyan Tabéry Géza nevezte, de nem is Nikbán-edzser vára - ahogyan a török hadakat kísérő neves utazó, Evlia Cselebi idézi - negyvenezer szőlőkerttel, mulató-vidám polgárokkal, főiskolájával, papi házaival, rendezett bazárjával. A város átalakult, megváltozott. Hajdani arcát ma már csak megmaradt épületei és Dsida Jenő szavaival „örökévalóságot hazudó hegyei" őrzik - meg az a közel tizenötezer fős magyar közösség, amely bár számosabb mint bármikor az elmúlt századokban, szelíd árnyéka csupán hajdani önmagának. És mégis szép ez a város - s ez a peremre szorult maroknyi magyarság sokszor erején felül küzd azért, hogy nyelve és kultúrája megmaradjon, s hogy újrateremtsemegtartsa intézményeit. Nagybányáról írva-beszélgetve, általában három kép jelenik meg lelki szemeink előtt: a Festőiskoláé, a hajdani bányavárosé és az egykori kormányzó „nagybányai” Horthy Miklósé. A Festőiskoláról sokat írtak az elmúlt évtizedekben. A mindannyiunk által ismert történet akkor kezdődött, amikor Hollósy Simon először utazott 1896 májusában Münchenből Nagybányára - hogy tanítványaival együtt a nyarat ott töltse -, és akkor ért véget, amikor a II. világháborút követően megszűnt a Nagybányai Szabad Festőiskola. A kettő között a magyar képzőművészet történetének egyik legszebb, legnagyszerűbb, legmeghatározóbb időszaka zajlott. Remekművek ezrei születtek, s festők tucatjai költöztek Nagybányára, hogy kedvenc motívumaik, a Veresvíz, a Kereszthegy, a Virághegy, a Klastromrét, a kontytetős bányászházak közelében élhessenek.
