Dávid Lajos (szerk.): Nagybánya és környéke - Bányavidéki kalauz 10-11. (Nagybánya, 2020)
Tartalom
SÉTA NAGYBÁNYA UTCÁIN 155 A ZAZAR JOBB PARTJÁN Mielőtt barangolásunkat elkezdenénk, figyelmeztetnünk kell olvasóinkat: a kép, amely a város ezen részéről olvasmányaink, vagy emlékeink nyomán bennünk talán kialakult, a XX-XXI. században sokkal inkább megváltozott, mint a Főtér közvetlen környezetének arculata. Jelentőségüket vesztették a bányák (a kereszthegyi, veresvízi), amelyek még Petőfi itt jártakor is megélhetést nyújtottak az itt élőknek. Az egykori bányászok utódai elvándoroltak, vagy más foglalkozást választottak. A régi kis virágoskertes bányászházak helyét ma már új lakóházak, emeletes villák foglalják el. A Kereszthegyről már nem száll magasba a bányagép füstje, a kisvonat már régen nem pöfög a hajdani Bányavasút utcában amelyet ma Iuliu Maniu-nak hívnak, s nem szállítja a kibányászott ércet a veresvízi bányából a Zazarparti „stomp” felé. S ha felkapaszkodunk valamelyik közeli csúcsra, letekintve már ott sem az a kép fogad, amelyben Jókai itt jártakor gyönyörködött. A Zazaron átvezető első hidat a „Szőlősök hídjá”-nak nevezték. Németh László édesapja, a múlt század elején, nagybányai tanár korában még arról álmodozott, hogy össze tud gyűjteni annyi pénzt, amennyiért szőlőst vehet a Morgó oldalán. Ma már azért sem válthatná valóra álmát, mert eltűntek a szőlőskertek: az elmúlt negyedszázadban épült házak között inkább gyümölcsfák borítják foltonként a hegyoldalakat. Évszázados szelídgesztenyefáinkat egyelőre gyógyíthatatlan kór támadta meg, az erdők buja zöldjét megtöri kiszáradt, megfehéredett törzseik látványa, amelyek mint valami hatalmas csontvázak idézik az elmúlást... A régi kép látványosságai tehát részben eltűntek, de helyette újak keletkeztek, amiért mégiscsak érdemes folytatni sétánkat.
