Magyar Zoltán (szerk.): Tatárok, betyárok, bányarémek. Folklórhagyományok Nagybánya vidékén - Bányavidéki kalauz 4-5. (Nagybánya, 2010)
Tartalom
MONDÁK PINTYÉRŐL 87 vártól egy szűk órányi járásra vót. Várták is illendő türelmetlenséggel a labancot, hogy jönne már, de annak úgy látszik, csak nem akarózott mozdulni a várból, vagy nem vót neki sürgős, a nyavalya tudja. Hát egyszer csak feltűnt az úton három alak. Ne végre, mozdul már a labanc, mert már nagyon elunták magukat. Azok az alakok nagyon csóreszeknek látszottak, de már előre köpködték a markukat, hogy na végre, lesz már valami. Tudták, ravasz a német, kémeket küld előre kipuhatolni, hogy szabad-e az út. Meg mán az is gyanús vót nekik, hogy tán valaki elárulta a tervüket a labancnak. Már alig várták, hogy azok az ágrólszakadtak a vadkörtefáig érjenek, mert úgy vót megbeszélve, hogy amikor az ellenség a vadkörtefához ér, akkor a bokrokból nekirontanak, s üsd, vágd, nem apád, térdre kényszerítik az átkozottakat. Vagy ha nem hajlana könnyen a derekuk, akkor a fütykösökkel megegyengetik egy kicsit, hogy megeresszen bennük a merevség. Hát jöttek is a vándorok vánszorogva, jól ki voltak már dögölve, de Pintyéék azt hitték, hogy csak teszi magát a német, mert tapasztalták már, hogy mennél jobban tökéletlenkedik, annál veszélyesebb. Az is megjárta az eszüket, hogy ezeket a csórókat előreküldték, hogy kiugrassák őket a bokorból, ha ott vannak elrejtőzve, ezért óvatosak voltak módfelett. Na, a vánszorgók egyszerre mintha darázs csípte volna őket, úgy megelevenedtek. Pintyéék nem tudták mire vélni a dolgot, ezért Pintye parancsba adta, hogy várni kell a rajtaütéssel, amíg ő megadja a jelt. Úgy is vót, vártak. Azok meg uzsgyi, neki a vadkörtefának, mint a szomjas gulya a válunak, aztán vót nagy zabálás. Mintha mazsola lett vóna, úgy felkapkodták a szotyós vadkörtéket a fa alól. Nem lehetett tudni, hogy az éhség gyötri-e őket jobban, vagy a szomjúság, vagy tán cselesek, mert az egyik a fára is felkapaszkodott, nagyon mereszgette a nyakát, s csak úgy tessék-lássék mozgatott meg egy-két ágat. Egy-egy sárgább körte lepottyant, azt a másik kettő felszedte, bele-beleharapott, de eldobták mert fanyar vót. Akkor már látszott, hogy inkább éhesek, mint szomjasak. Na, ezeket nem nagyon tarisznyálták fel az útra, vagy tán elzavarták otthonai!, gondolták. De azért figyelték, hogy az a fárul nem ad-e jelt valamilyen irányba, mert nagyon tekergette a nyakát, de nem láttak semmi gyanúsat. Na, ez vagy nagyon élhetetlen, vagy nagyon gazember.
