Orosz Diána - Viszket Zoltán: A fikciótól a valóságig. Térképek, metszetek, városlátképek (veduták) Óbudáról 1600-tól 1873-ig. Kiállításvezető (Budapest, 2017)

Földmérő "műhely"

A földmérő (geodéta) a 17-18. században olyan polihisztor volt, aki mérnöki, geográfiai, térképészeti, csillagászati, matematikai, esetleg építészeti tanulmányokat folytatott.

A földmérő mesterséghez kapcsolódik részben a térképészet is, amikor elsődleges, helyszíni felmérések, helyszínrajzok alapján szerkesztik meg a térképet.

A földmérők igen korai, 1730-1750-es években térképeken ábrázolt tárgyai az évszázadok során alig változtak, ezek a következőek: mérőasztal, mérőlánc, mérőléc, dioptria, kitűző rúd, körző, térképészeti vonalzó, szögmérő, iránytű (busszola), napóra, távcső és különböző méretű kvadránsok. E mérőműszerekből a kevésbé díszes és súlyos, általában az egyszerűbb fa, vagy olcsóbb kivitelben készült fém

eszközöket vitték magukkal a terepre, hiszen a földmérés nehéz, fárasztó és utazást igénylő munkának számított.

Az alap eszközkészlet mellett megjelentek a differenciáltabb, összetettebb mérésekre is alkalmasabb szerkezetek (pl. teodolit, asztrolábium), amelyek közül készültek könnyebb kivitelben terepre szánt műszerek és olyanok is, amelyeket csillagászati megfigyelőállomásokon használtak.

A 18. század enciklopédista szemléletű, a tudományos ismeretanyagokat összegző, általában latinul íródott művekhez gyakran egész oldalas, az egyes gépek vagy szerkezetek működését részletesen magyarázó metszeteket jelentettek meg, amelyek az egyes tudományágak művelőit munka közben ábrázolták. Ilyen mű volt Jacobo de Marinoni itáliai csillagász, matematikus és térképész 1775-ben megjelent műve, amelynek metszettábláin két földmérő látható mérési munkájuk közben.

Ez a felmérés és rajzolás nyüt terepen, a szabad ég alatt, olykor hónapokon keresztül történik. így a földmérő „műhelye” valójában egy hordozható, összecsukható és szállítható asztalt, valamint háromlábakon elhelyezett mérőeszközöket jelent.

70