Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1994
4. szám - Figyelő
278 szervezés alapelve végül is az volt, hogy minden kutatási tanács egy jól meghatározott tudós közösséget és a tematikailag hozzákapcsolható iparvállalatok csoportját szolgálja. A kormány „házasságközvetítő" tevékenységének megfelelően minden kutatási tanácsnak két elnöke lett. Az egyik, teljes munkaidőben, a tudományos közösséget képviseli, a másik, részidőben, az ipart. A kutatási tanácsok a stratégia kialakításába is megpróbálják bevonni az ipart; a mérnöktudományi tanács például „felhasználói bizottságot" szervezett, ahol az ipar képviselői előadhatják igényeiket és segíthetnek meghatározni a kutatási prioritásokat. A legelégedettebbek a változásokkal a biológusok és a környezetkutatók. Ök úgy látják, kutatási tanácsaik eddig is kellően misszió-orientáltak voltak, és továbbra is az országos célkitűzések elérésének szolgálatába állítják tudományos tevékenységüket. Nagyobb lesz a szemléletváltás a műszaki területen. Korábban a SERC az egetemi kutatási bázis fejlesztését tartotta a legfontosabb szempontnak, de a British Telecomtól átszerződött új kutatási igazgató szerint vége a jótékonysági akcióknak, a jövőben kőkemény ipari szemlélet érvényesül majd a finanszírozásban. Ez annyit jelent, hogy a pályázatot benyújtó kutatótól nemcsak tudományos kiválóságának dokumentálását várják, hanem rögtön a téma iránt érdeklődő „felhasználó" adatait is. Az egyetemi kutatók szerint ez valóságos kulturális forradalom. Az ipari relevancia mindenhatóságától való félelem elhalványul azonban, ha a szűkös anyagi támogatásért folyó növekvő konkurenciára gondolnak a kutatók. A kutatási tanácsokra ugyanis óriási politikai nyomás nehezedik, hogy támogatásukat ne csak az egyetemi kutatóknak és saját kutatóintézeteiknek kínálják fel, hanem „bárkinek", tehát az ipari és kormány intézetek kutatóinak is. A kormány ezzel azt kívánja elérni, hogy a közpénzekből valóban a legjobb kutatásokra költsenek csak, és ha egy számítástechnikai programra jobb ajánlat érkezik az iparból, mint egy egyetemi intézetből, természetesen az előbbi nyerjen. A dolog szépséghibája az egyetemi kutatók szerint, hogy ugyanakkor ők nem pályázhatnak a minisztériumok és az iparvállalatok pénzügyi támogatásáért. A brit tudósok legfőbb érve azonban a kormány reformprogramja ellen az, hogy nem az igazi probléma orvoslására irányul. A technológiatranszfer terén nyújtott szerény brit eredményekért ugyanis nem az egyetemi kutatás, tehát nem a kutatási tanácsok által lefedett tudományos szféra a felelős, hanem az ipar és a befektetők. A gazdasági élet nem képes hosszú távra tervezni, mondják a kutatók, nincs olyan vállalat, amely ötletért adna pénzt. És hogy nemcsak a mundér becsületét védik, a tudósok számos példát is említenek, amikor a hazai iparnak felajánlott fejlesztési elképzeléseikből végül az amerikai versenytárs csinált nagy üzletet. Aldhous.P.: An industry-friendly science policy. = Science /Washington/, 1994. júl.29. 596-598.p. B.J.
