Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1993

1. szám - Figyelő

36 Mire való az egyetem? A neves amerikai közíró, Mencken az egyetemek reformjáról igen sommás véleményei vallott: az épületeket fel kell perzselni, a professzorokat pedig felakasztani — esetleg az épületek megmaradhatnak. Nagy-Britanniában öt év alatt két fehér könyv jelent meg a felsőoktatásról, több törvényt hoztak, a közvéleményt behatóan tájékoztatták. Ezek után jogos a kérdés: mi változott meg? Az új rendszer legfőbb megnyilvánulása, hogy az egyetemi oktatók azt számolgatják, hány folyóiratcikket publikáltak az elmúlt években. Egy stresszkutató professzor azzal büszkélkedik, száznál több cikket tett közzé három év alatt. Ki hiszi el, hogy valaki hetente képes megírni egy színvonalas cikket? A cikkszámlálás térnyerése a felsőoktatás célkitűzését eltorzítja: a kutatási költségvetés zömét egyéni érdem szerint osztják szét, csökken az intézményeknek juttatott tömbtámogatás. Az új cél az egyetemek rangsorolása. Ez megerősítheti az egyetemi előadók saját magukról alkotott képét, alátámaszthatja fontosságukat, de az ezért fizetett társadalmi ár igen magas. A csak egy kritériumra koncentráló rangsorolás megkérdőjelezi a felsőoktatás eredeti, oktatási funkcióját. A legnagyobb veszélyben az új intézmények és az olyan „hibrid" intézetek forognak, mint a business schoolok. Ezeket általában nem az egyetemi hagyományoknak megfelelően hozták létre. A Manchesteri Business School alapítója, John Owen olyan főiskolát tervezett, mely az üzleti életet leginkább kiszolgáló ismeretágakat műveli. Furcsa gondolkodás uralkodott el: az emberek sohasem tapasztalt módon hisznek abban, hogy a felsőoktatás szakemberei képesek a társadalmi, gazdasági és környezeti problémákat megoldani. Az elkötelezett hallgatókat a közösség és az oktatási intézmény becsben tartja. Ugyanakkor az egyetemek arra kényszerülnek, hogy ne a teljesítmény belülről fakadó mérésére koncentráljanak, hanem esetleges kritériumokra. A kudarctól való félelem befeléfordulásra, önigazolásra készteti a kutatókat. Az egyetemi oktatók éppen úgy vonakodnak saját intézményük bírálatától, mint az ötvenes évek mitikus élmunkásai. Pedig mára az önbírálat és az önértékelés normává vált az állami és a magánszektorban egyaránt. Jól jellemzi a helyzetet, milyen ingerülten utasítják vissza az egyetemek a munkáspárti Andrew Smith kérését, ugyanis hogy az egyetemek évi jelentéseikben tegyék közzé a vezetők fizetését — ez egyébként az állami vállalatoknál kötelező. Azért elhibázott az egyetemek politikája, mert a tudást most az ország legértékesebb természeti erőforrásának tekintik, azonban az egyetemi kutatással azonos minőségű munkát más intézményekben is végeznek. Ha ezeket elvadítják