Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1992
1-2. szám - Figyelő
32 Divatba jött az államilag finanszírozott kutatási turizmus Kevés pénz, sok munka, meghatározott időre szóló munkaszerződések, előmenetel alig. Nem csoda, hogy motiváció dolgában sok kutató rosszul áll. Néha azonban csurran-cseppen valami a felsőoktatásban és a nagy kutatóintézetekben is: cseretanulmányok, kongresszusok, vendégkutatás a világ legérdekesebb helyein. Nem kevés kutatónak sikerül az otthoni tudományos bürokráciának időlegesen búcsút mondania és valahol San Francisco és Kuala Lumpur között vendégkutatásnak szentelnie magát, természetesen közpénzen. Feltétlenül szükséges, hogy tehetséges tudóspalánták egy bizonyos időt kutatási csúcsintézményekben töltsenek abból a célból, hogy szakmájuk módszereit és tartalmi kérdéseit világszínvonalon ismerjék meg. Az, hogy régészek, geológusok vagy társadalomtudósok valamilyen nevezetes „terep"-re mennek, teljesen magától értetődő. A csere az élenjáró egyetemek között, a vendégszereplés a szakosodott kutatási intézményekben, a részvétel a rangos kongresszusokon új szemléletet, gondolatokat, felismeréseket eredményez. Ehhez járul a fejlődő országok támogatása, melynek szellemében tudósokat küldenek a Harmadik Világ egyetemeire. Ezek mind méltánylandó és szükséges tevékenységek. Ha csak a sztárkutatók és az ígéretes fiatalok utaznának, bajban lenne a nemzetközi kutatási turizmus, de a légitársaságok és a konferenciarendezők nem panaszkodhatnak. Számtalan átlagkutató utazik az adófizetők költségén számtalan átlagos külföldi intézménybe, nem tanul ott sokkal többet annál, amit otthon már megtanult, és ott sem segít senkit nagy felismerésekhez. A kongresszusok és vásárok inflálódnak. A rendezvényeket feltupírozzák, hogy további részvételi napokat nyerjenek. Helyi szponzorok, nagylelkű kongresszusszervezők bővítik egyre jobban a rendszert, tekintet nélkül a minőségre. Érdekes öngerjesztő mechanizmusok működnek: te meghívsz előadónak a te kongresszusodra, én meghívlak az enyémre. Csak a hallgatóság bosszankodik, hogy ugyanazt az előadást hallgatja újra meg újra. Még országos találkozók színhelyéül is ritkán választanak egyetemi városokat, de ha nemzetközi rendezvényről van szó, az európai nagyvárosok helyett érdekesebb úticélokat keresnek, pl. Tokiót vagy a Hawaii-szigeteket, megkímélve a Sandwich-szigeti, japán és ausztrál kollégákat a hosszú utazástól. És mi az eredménye ezeknek a szép rendezvényeknek? Biztos, hogy néhány professzor új impulzusokat szerez munkájához, sok kutató érdekes kapcsolatokra tesz szert, de nagyon sokak számára csak kellemes utazást jelentenek. A világszerte publikált szakirodalom, a hatalmas adatbankok, telefaxok és telefonok világában a puszta információ egyszerűbben is beszerezhető lenne. Hogy egy utazás várható hasznáról már előzetesen reális képet alkothassunk, fel kell tenni a következő kérdéseket:
