Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1992

3-4. szám - Szemle

101 A technológia mint rendszer századunk második felében bizonyult behatárolhatónak és tanulmányozhatónak, de hogy ehhez eljussunk, el kellett térni egy sor konvenciótól. Például, a technológiát sem csupán a végrehajtójától elvonatkoztatott gyártási eljárás leírásaként, megmunkálási utasításként, hanem a célirányosan szerveződő rendszer képességeként kellett definiálni, eredményével együtt értelmezett kreativitást és társadalmi hasznosításra törekvő vállalkozást volt célszerű érteni alatta. Az így értelmezett technológia egységes egészként, az „alkotó ember és eszköze" képletű rendszerként lép kapcsolatba a környezetével, változik és változtat, fejlődik és elsorvad, egyszóval él, funkcionál, és vele együtt él és változik a társadalom. Az innováció elméleti kutatása szükségszerűen elvezetett az evolúció fogalmához. Sokakat elriasztott ettől az a tény, hogy az emberiség evolúciójának tudományos tárgyalása a történelem folyamán nemegyszer összeütközésbe került a konvenciókkal, és sokszor hihetetlenül heves és igen fájdalmas viharokat kavart. A Schumpeter nyomdokain haladó osztrák iskolának, Ludwig von Bertalanffynak, Friedrich von Hayeknek, Erik Jantschnak, Gerhard Roseggernek, Werner Leinfellnernck és másoknak nagy érdemeik vannak az elméleti erőfeszítések irányváltásában és sikerrevitelébcn. Az elmélet fejlődése nem volt mentes különféle zsákutcának bizonyult, de divatossá vált irányzatoktól sem. Ezek közül az „innovációs lánc" elmélete, a nemlineáris rendszerfolyamatot linearizáló felfogás ma is elterjedt, bár a „lánc"-ban való gondolkodás már komoly előrelépést jelentett az egységes folyamatot nem csak linearizáló, de darabjaira vagy fázisaira szaggató felfogástól. A fázisos linearitás koncepciójából származtatható a folyamat szétválasztása a szellemi és a fizikai munka fázisaira, a szétválasztásból pedig redukciója a legegyszerűbb fázisra, mint például a szellemi tevékenység kifejezése a megfoghatónak vélt fizikai munka többszöröseként. A fizikai munka elsődlegességéről, értékteremtő szerepéről szóló tétel, a „tudástermelés", a „szürkeanyag kritikus tömege", a szellemi output és a fizikai vagy financiális input közötti közvetlen összefüggésteremtés és más mechanisztikus felfogások is ebből eredcztethetők. A társadalmi mutációkra (véletlenszerűség), a hosszúhullámokra (ciklikusság) való utalás jelezte ugyan a nemlineáris rendszer létét, de önmagába záródó logikájával nem jutott célba, nem változtatott az alapkoncepción. A „push —puli" elmélet skolasztika-ízű áthidalási kísérletnek tűnik a neoklasszikus piaci közgazdasági elmélet és a fejlődő innovációelmélet között. A közgazdaságtan ma is vergődik a linearitás csapdájában az „alternatív technikai fejlődés", a „javuló eszközhatékonyság", a „szabad technológiaválasztás" tételeivel. Meg kell jegyeznem, hogy a vergődést nem elmarasztalásképpen, hanem alkotó útkeresésként emlegetem. Nem tudtuk és ma sem tudjuk kielégítő módon leírni a nemlineáris társadalmi folyamatokat. Lineáris közelítéssel, mintegy vetületeivel próbáljuk követni a nemlineáris valóságot, és eddig azt sem igen tudtuk, hogy voltaképpen nemlineáris jelenségekkel van dolgunk. A tervezés és az előrejelzés is nagyobbrészt linearitást, összefüggő számsort követelt meg. Ezért a