Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1992

3-4. szám - Szemle

99 háttérrel, jó felkészültséggel és ambícióval rendelkeznek, hogy ott legyenek az élvonalban, világviszonylatban is megállják a helyüket. Amit ma globalizálódó technológiának hívnak, az nem csak robotok és új szerkezeti anyagok, távközlés és számítógépek. A globalizálódó technológia új menedzseri vállalkozói tudást is jelent, a mérnöki kreatív gondolat világpiaci sikerrevitelének és szociálpszichológiai kezelésének új know-how-ját, a technológiai előny megszerzésének, megtartásának és hasznosításának tudományát. A hazai innovatív vállalkozóknak a politikai korlátok leomlása után nincs is más választásuk, mint mielőbb részesévé válni a világfolyamatoknak, eltanulni ezt a know-how-t, és lépést tartani azokkal, akik ma a haladás tempóját diktálják, a fejlődés paradigmáját kialakították; különben nincs esélyük a túlélésre. Új modellre, új elméletre azoknak van szüksége, akik járatlan, ismeretlen útra indulnak, bizonyítani és győzni akarnak. Az 50-es évek keynes-i elosztásgazdaságra teremtett neoklasszikus közgazdasági elmélete uralta és töretlenül uralja ma is a társadalmi rendszerváltáson keresztül bukdácsoló kelet-európai országok gazdasági vezérkoncepcióit. Az utóbbi évtizedekben a világnak ebben a régiójában, kivéve a voluntarista dilettantizmust, nem volt olyan gazdasági kormányprogram, amely ne az elosztással, hanem az értékek előállításával és gyarapításával foglalkozott volna. Természetesen akár az egyenlőség, akár a tulajdon elve szerint osztják el az értékeket, rutintevékenységgel számolnak, a már létrehozott vagyont és annak újratermelődésének igényét, azaz a fejlődés szempontjából a tegnapi rutint, a változatlanságot tartják kiinduló alapnak. A tulajdon és a vagyonteremtés persze erős motivációt teremt a cselekvéshez és talán az innovációhoz, de ez a rohamosan globalizálódó technológia korában kevés. A fejlett államok kormányai idejekorán felismerték, hogy csupán a szociális, társadalmi igazságtételre építő, az innovációt vállalati belügynek tekintő gazdaságpolitikával nem lehet helytállni a világméretű innovációs versenyben. El kellett térniük a keynes-i elosztáspolitikától, rutint kellett csinálni a változtatásból, az innovációból, szabad utat kellett nyitni az innovatív vállalkozások előtt anélkül, hogy a rutin újratermelést tönkretennék, a stabilitást és az előrelépést egyaránt biztosítaniuk kellett. Ezt pedig csak tudatos és korszerű technológiapolitikával lehetett elérni, mert manapság, a 3-4 éves innovációs ciklus és az éles fejlesztési verseny korában csupán munkaerő- és tőkefelhalmozással a fejlett országok gazdasági fejlődése nem tartható, de még csak nem is magyarázható. A 70-es években az iparilag élenjáró országokban ezért is fogalmazódott meg a konzisztens innovációelmélet, a stratégiai változtatás tudatosan megalkotott paradigmájának igénye. Az elméletnek a konkrét műszaki ötletek hasznosításának mikrolépéseiből le kellett vezetni a nemzeti, sőt globális gazdasági makrohatás lavinaszerű effektusát, mert nemzetek sorsa függ a fejlesztés paradigmájának tudatos és sikeres alkalmazásától. Emellett a tulajdonjog ma is hatékony motiváló és eszközkoncentráló társadalmi-gazdasági mechanizmusát is meg kellett szabadítani eszközfetisizmusától, mindenhatóságától, abszolutizálásától, hiszen ha az innováció elsőrendűen fontos a társadalom érték-