Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1992
1-2. szám - Szemle
5 „konszenzuális" kutatást akar, amely azt ítélné meg, hogy a politika azt éri-e el, amit el akar érni. A „kétkedő" kutatás arra kíváncsi, hogy egyáltalán alkalmazzák-e a politikai paradigmát. A „paradigmakihívó" kutatás pedig általános bírálatot gyakorol a politikával szemben. Ez utóbbi típus csak hosszú időtávon reménykedhet eredményei hasznosításában. Például az 1834-ben elfogadott Brit Szegény Törvény Reform alapján beindult kutatások csak 1948-ban vezettek a munkához való jogosultság eszméjéhez és a jóléti állam reformjához. A társadalomtudósok elótt három választási lehetőség áll: úgy kutatnak, hogy nem törődnek azzal, alkalmazzák-e az eredményeket, feladva autonómiájukat alkalmazott kutatást végeznek politikai szervek számára, presztízsüket azzal növelik, hogy a politikát befolyásoló független tényezőnek tüntetik fel magukat. Gerald I. Susman és Roger D. Evered 6 a pozitivista társadalomtudománnyal szemben — alternatívaként - az úgynevezett akciókutatást javasolják. Szerintük a pozitivizmus nem alkalmas olyan jelenségek vizsgálatára, ahol a tárgyak önreflektálóak, ahol a szituáció érzékelése, felfogása, meghatározása befolyásolja azon emberek kapcsolatát, akik érdekeltek egy probléma megfogalmazásában és megoldásában. Az embereket tehát nem tekinthetjük tárgyaknak, objektumoknak, mert ezzel lemondanánk képességeik figyelembevételéről, arról, hogy az emberek képessége hatással van problémáik megoldására. Az akciókutatás ciklusos folyamat, amely öt szakaszból áll: a probléma diagnosztizálása, az akció megtervezése, az akció végrehajtása, a cselekvés eredményének értékelése, a tanulságok specifikálása. Ennek a modellnek az az előnye a pozitivizmussal szemben, hogy jövőreorientált, a résztvevőket magukat is fejleszti, együttműködésre készteti a társadalmi szereplőket, olyan szabályozó rendszereket fejleszt ki, amelyek kevés beavatkozást igényelnek, s végül szoros kapcsolatot teremt az elmélet és az akció között. A pozitivizmus szerint ez a modell nem tudományos, mert egyidőben csak egy szervezetben működik és csak helyi tudásra támaszkodik. Nem teszi lehetővé, hogy általános törvényeket alkalmazzunk az egyes különböző esetek sokaságára. Azt az érvet, hogy az akciókutatás nem támaszkodhat általános elméletre, azzal gyengítik le a hívei, hogy hivatkoznak különböző nem-pozitivista filozófiák (praxisfilozófia, hermeneutika, egzisztencializmus, folyamat-filozófia, fenomenológia) akciókutatást legitimáló szerepére. Eszerint az akciókutatás általános törvények nélküli megértést tesz lehetővé. Nem nyújt helyes előrelátást, de rámutat, miként kell a dolgokat csinálni. Akcióra kötelezi el magát és nem hisz az erről leválasztott elmélkedésben, kontemplációban. Az akciókutatás új tudást teremt, amikor arra teszi képessé a szervezeteket, hogy új képességeket tanuljanak meg és megteremti a résztvevők számára a fejlődés feltételeit. Az úgynevezett kognitív tudomány eredményeivel is lehet fejleszteni a tudás és a cselekvés közötti kapcsolatokat. Ez az új tudomány a mesterséges intelligen6. Susman,G.I. — Evered,R.D.: An assessment of the scientific merits of research. = Administrative Science Quarterly, 1978 4.no. 582 - 603.p.
