Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1991

1. szám - Szemle

32 veket az egyes parlamentek fogadják el, ugyanott szavazzák meg a költségvetéseket is (a bruttó belsó termék 2%-a Galíciában, 0,5%-a Aragóniában). К+F-re a legjelentősebb összegeket Andalúzia, Katalónia és Baszkföld költi. Prioritást többnyire a technológiatranszfer és az ipari kutatás élvez. A tartományok, az állam vagy a kettő által közösen finanszírozott műszaki központok, transzferközpontok, tudományos parkok egyre terjednek. Új épületek emelkednek ki a földből, a kutatók, gyakran éppen külföldről visszatérve, közösségük fejlesztése érdekében mobilizálják magukat. A dús gazdasági erőforrásokkal rendelkező Katalónia (itt jön létre a spanyol gazdasági teljesítmény 25%-a) kivételes, mert az alapkutatást is finanszírozza, egy olyan kutatási típust, amely ott főképpen az egyetemeken folyik, ugyanis Katalóniában mindössze 11 CSIC intézet működik. Egyébként a bankok és a takarékpénztárak is támogatják a tartományi kormányokat: kutatási projektumokat, ösztöndíjakat, intézeteket, tudományos díjakat, tanulmányutakat finanszíroznak. Természetesen az autonóm tartományokban folytatott К + F-re a legjelentősebb pénzügyi ráfordítást a központi állam adja, de az autonóm tartományok hozzájárulása sem elhanyagolható. Katalónia például három és félmillió pesetát költ tudományra, a nemzeti kormánytól további harmincmilliót kap. A spanyol siker esélyei "A századvég kínálta lehetőségek jobb kihasználása érdekében ki kell szabadulnunk a múlt fásultságából, túl kell lépnünk a mihaszna individualizmuson. Mobilizálni kell népünk alkotó erejét és szilárd akaratát, elkötelezettségét a projektumok iránt, amelyek majd meghozzák a jól végzett munka örömét. Alkalmazkodni kell a multidiszciplináris csapatmunka feltételeihez, intellektuális rugalmasság szükséges a napról napra bonyolultabb információk és ismeretek integrálásához." Felipe González szavai ékesen bizonyítják, mekkora akadályokat kell leküzdeni, hogy utolérjék a többi európai ország tudományos fejlettségét. Ha példaként vesszük a klasszikus nyugati fejlődési modelleket, akkor belátható, hogy Spanyolországnak szédületes iramot kell tartania. Egy olyan országban, amely a Nobel-díjas Ramon y Cajal neurontanát kivéve a tudományos ismeretek gyarapításához nem járult hozzá jelentősen, semmilyen szempontból sem köznapi vállalkozás négy év alatt a duplájára fejleszteni a kvalifikált tudományos potenciált. Először is szükség van mintegy húszezer, megfelelő színvonalon álló fiatal tudósra, akiket hatékonyan lehet továbbképezni. A terv elindítása után két évvel már kilencezer válogatott fiatal állt képzés alatt. Túlságosan kevesen vannak azonban a magasan kvalifikált tudósok ahhoz, hogy megfelelő fogadócsoportot alkossanak. A bérekkel is problémák vannak: a kutatási szervezetekben fizetett béreknek két-háromszorosát lehet keresni az iparban, így fennáll annak a kockázata, hogy az ösztöndíjasok elfordulnak eredeti hivatásuktól. A kormány a közelmúltban elhatározta, hogy "termelési bonust" ad azoknak az egyetemi és CSIC kutatóknak, akik az oktatásban vagy