Tudományszervezési Tájékoztató, 1982

2. szám - Szemle

latos rugalmasab'b pénzügyi elszámolási és gazdálkodási feltételek igéretessége, valamint a minden tekintetben megerősödött ipar kutatás és fejlesztés igényessége vezetett a finanszírozás alapelvének és egyben egycsatornás finanszírozási rendszerének megváltoztatásához. Az u j elv szerint az ipar közvetlen céljait szolgáló fejlesztés egészét, s a kapcsolódó kutatás egy részét az iparnak kell finanszíroznia. Az állami költségvetésből a továbbiakban csak a társadalmi közszolgáltatás kategóriájába sorolható kutatásokat /alapkutatás, egészségügyi-orvosi kutatások, oktatás és a hozzá kapcsolódó kutatások, társadalomtudományi kutatások stb./ finanszírozzák. Ehhez az elvhez csatlakozott 1959-ben a biztonsági mechanizmussal képződő úgynevezett Műszaki Fejlesztési Alap /MŰFA/ konstrukciója. Az alap a vállalatoknál képződött, értékesítési bevétel /gyakorlatilag a bruttó termelési érték/ százalékában meghatározott költséghányadok segítségével, és figyelembe vette a különböző termékcsoportok kutatásigényességét is. A biztonságot két tényező szavatolta. Egyrészt a MŰFA képzés az árban mindig érvényesíthető módon épült be az önköltségbe, igy fejlesztési célú pénzügyi automatizmusként működött. Másrészt az alapszerü kezelés lehetővé tette az alap ha lmo zását és egyben kizárta azt a lehetőséget, hogy a MŰFA megtakarítással a vállalat növelhesse nyereségét. A megtermelt alap különböző központi műszaki fejlesztési elgondolások szolgálatában átcsoportosításra került, bizonyos hányadát a tárcák és az OMFB javára elvonták, hogy egy-egy ágazat jelentősebb fejlesztési programjaihoz koncentráltan felhasználhassák. Ily módon ez a megosztott alap és a vele való gazdálkodás átmeneti formát jelentett az ipari K+F önfinanszírozás és a központi finanszírozás között: a 60-as évtizedtől kezdve a K+F finanszírozási forrása az állami költségvetés és a MŰFA lett. E források közötti arány az 1962.évi fele-fele megoszlástól fokozatosan eltolódott a MŰFA javára. Az évtized végén 33 %-ra esett vissza az állami költségvetés részesedése a kutatás-fejlesztés finanszírozásában. 1968-ban, az uj gazdaságirányítási rendszer bevezetésével egyidejűleg némileg megváltozott a finanszírozás forrásaira és a forrásokból való gazdálkodás rendjére vonatkozó K+F finanszírozási politika. Az önálló ipari kutatóintézetek áttértek a vállalati nyereségérdekeltséges gazdálkodásra. Ez azt jelentette, hogy a vállalatokhoz képest némileg egyszerűbb, és az adózás szempontjából kedvezőbb feltételek mellett lényegében nyereségre ösztönzött intézményekké váltak. Ugyanakkor az alapvetően költségvetésből finanszírozott kutatóintézetek és az egyetemi, főiskolai tanszékek szintén kedvező szerződéses rendszerben is folytathattak kutatási-fejlesztési tevékenységet, amelyen nyereséget realizálhattak, és annak egy részéből további kutatást finanszírozhattak. E nyereségek jelentős hányada az eredeti források újraelosztásával —másodlagos forrásként belépve a K+F finanszírozásba— rugalmasabb lehetőséget biztositott saját kezdeményezésű kutatások finanszírozására, eszközök, műszerek, berendezések vásárlására, helyi és központi kutatási alapok képzésére. Ebben a lehetőségben és gyakorlatban az a finanszírozási elv érvényesül, hogy a K+F szektor szervezetileg és tematikailag arra alkalmas háry ada egyre nagyobb mértékben a közvetlen érdekkapcsolatok formájában gazdálkodjék, a központi finanszírozás pedig egyre inkább a kiemelt, országosan fontos programok, vagy nemzeti hagyományaink, kulturánk stb. szempontjából fontos témák finanszírozásának formájává váljék. A MŰFA képzési és felhasználási szabályai 1968-ban nem változtak meg lényegesen. Az általános termelői árrendezéssel összhangban viszont néhány MŰFA képzési kulcs /hányad/ átalakítása vált szükségessé. Az uj gazdasági mechanizmus rugalmasabb és műszaki fejlődésre jobban ösztönző rendszerét eleinte olyannak lehetett itélni, hogy a legprogresszívebb vállalatoknál, ágazatokban a differenciált kulcsokkal képzett MŰFA is kevésnek bizonyulhat a dinamikus műszaki fejlesztés fedezésére. 112