Tudományszervezési Tájékoztató, 1976

2. szám - Szemle

A technika fejlődése szemmelláthatólag elért arra a pontra, amikor a szabadpiaci mechanizmusra való visszatérés már lehetetlen. Sok élenjáró technika fejlettsége nincsen már szinkronban a választástól választásig tartó politikai ciklussal. A K+F költségek növekedése az uj technológiák esetében egyetlen hibát is végzetessé tehet bármely ipari konszern számára, a vállalatok közötti verseny pedig már pazarlásszámba megy, ha éppenséggel qem válik lehetetlenné. A tudományos haladás lehetővé teszi, hogy egyazon problémára több megoldást is találjanak, ami eddig ismeretlen arányú választási dilemmák elé állitja az ipari kutatás irányitóit. A változó országos prioritások néha még fokozzák ezeket a bizonytalanságokat. Mindezek befolyással vannak a fejlett iparú országok nemzetközi kereskedelmére és politikai helyzetére: ma már átfogó nemzeti, sőt nemzetközi politikára van szükségük. Szorosabb és hosszabb távú együttműködést kell kialakitani az ipar és a kormány között, az egyes országok között. A műszaki fejlesztésre vonatkozó számos döntés eddig egymástól elszigetelten született, s nem állt összefüggésben a tágabban értelmezett nemzeti és nemzetközi stratégiákkal. Az átfogó műszaki politika keretében az olyan kormány-politika, amely pl. az ipari-egyetemi kapcsolatok erősitésére vagy az ipari K+F támogatására irányul, más jelentést nyer, és nagyobb súlyhoz jut, mint a múltban. Valamely ország iparának volumene nem előfeltétele az átfogó műszaki politikának. Nemcsak az USA, de pl. olajtartalékjai kiaknázására Norvégia is fölismerte egy ilyen politika szükségességét. Az iparral , a technikával és a kutatással kapcsolatos megnövekedett állami szerep nem feltétlenül jelent fokozottabb közvetlen beavatkozást, de olyan távlati műszaki keret kidolgozását igényli, amelynek végső fokon politikai kihatásai is lesznek. KERESIK AZ EGYENSÚLYT AZ EGYETEMEKEN BELÜL Az egyetemi kutatás uj egyensúlya a következő két módszerrel alakitható ki: először, a kutatások skálájának bővitése az alapkutatásoknál konkrétabb igények kielégítésére, másodszor, egy ujtipusu egyetemi politika kezdeményezése, amely elkötelezné az egyetemeket mint intézményeket. Az "egyetemi politika" meghatározás persze nem egyértelmű. A hatvanas években az egyetemeket olyan intézményeknek tekintették, amelyekben az országos hatóságok által kijelölt bizonyos kutatásokat folytatnak, s ezek kiválasztásába az egyetemnek nemigen van beleszólása. Az egyetemet ekkor az egyéni és szabad kutatás otthonának deklarálták, vagyis olyan egyének gyűjtőhelyének, akik önmagukat vagy tudományágukat nem kötelezték el azzal, hogy beleszóljanak a tudománypolitikába. Nagyonis kérdéses, vajon a jövőben az ilyen politika valóban kizárólag csak tudományos érdekeket szolgálna-e. Jónéhány kutatási tanács átértékelte intervenciójának formáját. Megpróbáltak olyan prioritásokat és kutatási főirányokat kijelölni, amelyek meggyőznék a kutatókat, hogy önként alávessék magukat ezeknek. Már az ötvenes években megkisérelték ösztönözni az addig elhanyagolt kutatási ágakat. Ilyen célt szolgáltak a DFG prioritás programjai, a DGRST összehangolt akcióprogramjai, vagy az angol SRC válogatási eljárása. Mindezek a módszerek azonban továbbra is a már rég kialakult egyetemi strukture keretében kerültek alkalmazásra, tehát a tudományos közösségnek kevés beleszólása volt végrehajtásukba. A jövőben a kutatási tanácsoknak nemcsak konkrétabb, körülhatároltabb kutatási célokat kell kitüzniük az egyetemi kutatás elé, hanem elő kell segiteniük az interdiszciplináris team-kutatás kialakítását is. Végül, nagyonis megkérdőjelezhető az az eljárás, hogy a tudóstársak birálják el a kutatásokat. Sok helyen, pl. az USA-ban a NIH projektumai esetében, a tudományos világon kivülálló személyeket hoznak be a kutatási projektum valamely szakaszában, s ezzel garantálják, hogy a kutatásnak társadalmi célja is legyen. Ez a gyakorlói