Tudományszervezési Tájékoztató, 1976

2. szám - Szemle

szakban, amikor azt tartották, hogy az alapkutatás a gazdasági és ipari fejlődés sark­köve, tehát prioritást kell biztositani neki, az egyetlen lehetséges kutatási politi­ka az expanzió volt. Vagyis bárkinek, vagy bármely olyan laboratóriumnak tudományos kapacitását finanszírozták, amely alkalmasnak Ígérkezett kutatásra. Továbbá, elfogad­ták azt, hogy az alapkutatás szabályozhatatlan és ellenőrizhetetlen, mert a tudomá­nyos tevékenység túlságosan kockázatos ahhoz, hogy kívülálló bármiféle formában be­avatkozhassék. Az alapkutatás prioritása az egyetemeken tehát azt jelentette, hogy a kutató-tanárok minden javaslatát finanszírozták, másrészt maximálisan növelték a ku­tatók számát. E politika intézményesített alapja a kutatási tanácsok voltak. A francia CNRS, a német DFG stb. biztosították az anyagi fedezetet, publikációs lehetőséget, mű­szaki személyzetet. A költségvetések növekvő hányadát fordították posztgraduális programok finanszírozására. Ilyenformán szoros kapcsolatot hoztak létre a kutatás és az oktatás között. A diákok számának növekedése kedvezően hatott a tanári karok fel­frissítésére, megfiatalítására is. A kutatók és laboratóriumok tudományos potenciál­jának fenntartása az oktatási minisztériumokra hárult: ezek fedezték az oktatási sze­mélyzet fizetését, és az egyetemi expanzióhoz szükséges beruházásokat. Az infrastruk­túra azonban többnyire meglehetősen korlátozott volt; csak a francia INSERM és CNRS, az angol kutatási szövetségek, a német Max Planck intézetek rendelkeztek önálló anya­gi eszközökkel és laboratóriumokkal. Ezeket az egyetemi kutatási apparátus hiányai­nak betöltésére hivatott intézményeknek tekintették, s legfőbb feladatuk az volt, hogy biztosítsák a nagyarányú tudományos felszereléseket. Ezeknek a független kutató­intézeteknek a vezetői többnyire kiváló tudósok voltak. Az egyetemekkel létrehozott szimbiózisuk eléggé szoros volt ahhoz, hogy az alapkutatási hálózatot periférikusként jellemezhessük. LEKÜZDHETETLEN AKADÁLYOK A hatvanas évek vége óta a tudománypolitika egyik legszembeszökőbb jellemző vo­nása az iparosodott országok célkitűzéseinek növekvő konvergenciája.Egyrészt fokoza­tosan háttérbe szorul a katonai- és űrkutatás, másrészt közös problémává válnak a környezetvédelem, a társadalmilag lényeges szolgáltatások és az energiaellátás kér­dései. Továbbá, ma már mindenki elfogadja ugyan a technikai haladást, egyszersmind azonban felismerik, hogy az ujitási folyamatot valamiképpen ellenőrizni kell, hogy gátat szabjanak káros mellékhatásainak. Valaha azt képzelték, hogy az ujitási folya­maton teljesen úrrá lett az emberiség; kiderült azonban, hogy a dolog jóval komple­xebb, mint gondolták. Az ujabb meg ujabb tapasztalatok fényében a megelőző korszak kutatási posztulátumai egyre-másra halomra dőltek. Így pl. nemrégiben még azt tartották, hogy a tudományos és technikai tevékeny­ségre előirányzott erőforrások uj életet visznek majd valamennyi érintett szektorba. Kitűnt azonban, hogy a legtöbb kormányintézmény alig változtatott hagyományos mód­szerein, és alig néhány prioritást élvező területen sikerült csak integrálni a leg­újabb tudományos eredményeket. Az egyetemeket is alapjaiban rázta meg a hagyományos funkciók és az uj funkciók közötti ellentét.Rövid életűnek bizonyult az a hajtóerő is, hogy a vállalatokat meggyőzték, kövessék nyomon a műszaki fejlődést, mert a kor­mány finanszírozta nagy műszaki programok végrehajtásának lelassulásával gyakran együttjárt az ipar saját kutatási szektorának beszűkülése is. A kutatási célokra fordított országos ráfordítások szakadatlan növelését jog­gal érte számos bírálat, mert kérdésessé vált magának az ujitási folyamatnak mecha­nikus értelmezése is. Bizonyos vállalatok sőt országok sikere azt látszott bizonyí­tani, hogy az ujitási kapacitás nem kizárólag csak az elvégzett kutatás függvénye. Vajon nem volt-e indokolt némileg az a nézet is, hogy a kutatási potenciál növekedé­se bizonyos fokig a kutatás átlagos minőségének csökkenésével jár. Mi több, ezt a fejlődést elkerülhetetlennek kell-e tekinteni? Inkább az a következtetés tűnik való­színűnek, hogy a tudományos közösségek megnövekedése a kutatási munka megszervezésé­nek uj formáit igényli: hatékonyabb csoportokat kell létrehozni, amelyek integráltan végzik a munkát, s mindent alárendelnek az eredeti célkitűzés valóraváltásának. Az 152

Next

/
Oldalképek
Tartalom