Tudományszervezési Tájékoztató, 1972

1. szám - Figyelő

fejlődésével. Az utóbbi években a világkapitalizmus fejlődése bebizonyította az ál-marxisták állításainak helytelenségét: kudarcot vallott mind az a feltevésük, hogy a kapitalizmus fokozatosan szocializmusba nő át, mind pedig az, hogy teljesen összeomlik. A cikk szerzője a tudomány és az osztályharc viszonyának tanulmányozásakor abból indul ki, hogy a mai kapitalista termelési viszonyok nem természetes viszonyok, csupán a termelési viszonyoknak egy adott történelmi válfaja. Ugyanigy tekinthető —történelmi szempontból— a tudomány fogalma is. Az ismeretek szuperspecializálódása megneheziti az információáradat értékelést; meg kell kisérelni a túlzott szétaprózottság megszüntetését, s ebben a folyamatban igen lényeges kérdés a fejlesztési irányok helyes megválasztása. Absztrakt és nem dialektikus álláspontot tükröz az a nézet, amely szerint a kapitalizmusban a tudomány nem egyéb, mint megismerés kapitalista módon. Ebből a tételből ugyanis az következik, hogy a kapitalizmus nem győzhető le anélkül, hogy ne győznénk le a tudományát is — azzal a céllal , hogy helyébe egy ujat hozzunk. A marxista válasz visszautasítja mind a tudomány semlegességét, mind pedig az előbbi merev különválasztást. A marxista magyarázatban ki kell térni arra, hogy a/ mit jelent a tudomány közvetlen termelőerővé válása, Ъ/ milyen sajátos szerepet játszik a tudomány a termelőerők és termelési viszonyok közötti ellentétben, с/ milyen társadalmi szerep jut a tudománynak és milyen helyet foglalnak el a tudományos dolgozók, d/ milyen alapvető és sajátos jelentősége van a tudomány szabadságáért vivott harcnak. A probléma lényege a következő: a munkásmozgalom politikai és szakszervezeti vezetőinek, a tudósoknak egyaránt figyelembe kell venniük a termelőerők szakadatlan fejlődését, egyre magasabb színvonalukat; erre kell alapozni az uj tudomány előmozdítását és az eredmények újszerű felhasználását. Természetesen a kapcsolat kölcsönös, hiszen az ország tudományos és műszaki fejlettsége is meghatározza a termelőerők fejlettségi fokát, de aki tisztában van a munkásosztály történelmi szerepével, tudja, hogy az első tényező nem.redukálható egyszerűen csak a másodikra. A Gramsci Intézetben 1968-ban rendezett vitán megállapították, hogy a tudományos-műszaki fejlődés következtében nőtt a munka termelékenysége és csökkent a termékek előállítására szükséges idő. A dokumentum Marxot idézi: a munkaidő csökkentés is ellentmondó, mert ugyanakkor ez marad a meggazdagodás egyetlen forrása. Ezért helyes a megállapítás, mely kimondja, hogy a tudomány —mint termelőerő— fejlődése ellentétbe kerül a kapitalista rendszer alapvető mechanizmusával. A szerző végezetül kijelöli a közeli jövő fő feladatait az olasz munkásmozgalom és a tudomány kapcsolatára vonatkozóan: 132