Tudományszervezési Tájékoztató, 1970

1. szám - Szemle

Egyéni kutatások vagy együttesek munkája a célravezetőbb-e — nem kisebb kérdés az előbbieknél. Igazában véve elmosódnak a határok. Nem vitatható azonban, hogy korunk viszonyai között csak együttesek, "team"-ek végezhetnek eredményes kutatást. Már csak azért is, mert több szakma, több tudományág köremüködése kell ahhoz, hogy akár társadalmi szükségleteket kielégitsünk, akár a tudományos ismereteket igazán lényeges elemekkel gyarapitsuk. Másfelől viszont minden tudományos kutatásnak, minden együttes eredményes tevékenységének feltétele egy alkotó tudós, egy irányitó kapacitás jelenléte. Egészen pontosan tehát ugy fogalmazható meg a kutatás alanya, hogy egy-egy alkotó agyvelő munkája megfelelő együttes közreműködésével. Kivétel az, amikor a döntő alkotó erő nem egy emberben, hanem több személyben -van jelen és társul egymással. Olyan ez, mint a jelentékeny irodalmi vagy művészeti alkotások szerzősége: ritka eset az igazi társszerzőség. A KUTATÓHELYEK EGYÜTTMŰKÖDÉSE A tudomány eleve együttműködést jelent, mert a tudományos ismeret az emberiség kollektiv ismerete. Csak az tekinthető tudományos ismeretnek, ami a világ öszszes tudományos ismereteivel szembesitve és egybevetve ilyen, s a kollektiv tudóshoz képest uj és továbbvivő. Különben magánvélemény. Ez a tudományos egy üttmüködés alapkövetelmény, mert egyébként nem tudományról van szó. A szakirodalmi kommunikáció, az irodalmi forrásanyag lehető teljes ismerete minden tudományos kutatásnak előfeltétele, s ebben az együttműködés minden különösebb szervezés nélkül is magától értetődő. Mégis, van a tudományos együttműködésnek néhány különleges kérdése, amivel szembe kell néznünk. Ilyenek: a kutatóhelyek hazai együttműködése, a nemzetközi kooperáció és a tudománnyal szemben támasztott igények kielégitése hazai kutatásokkal vagy nemzetközi tudományos eredmények átvételével. A hazai kutatóhelyek együttműködése magától értetődő követelmény, mégis, megvalósítása korántsem egyszerű, akár ugyanazon tudományág műhelyeinek a kooperációjáról, akár különféle tudományágak együttműködéséről van szó. Egyébként a probléma hasonló nagyobb intézet részlegeinek az együttműködése esetében is. A kooperáció megszervezésére elismert normák vannak, sokféle szervezési módszer is ismeretes, de legfőképpen elismert az igény, hogy korunk viszonyai között ilyen kooperációk létrehozása nélkülözhetetlen. Mégis, kevesebb a sikeres kooperációk száma, mint a sikerteleneké. Én magam számos ilyen együttműködés létrehozásán fáradoztam már, s az én tapasztalataim többsége is negativ. Azt a kérdést kell tehát feltenni, vajon milyen tényezőkön múlik a sikeres kooperációk létrehozása. Tapasztalataim szerint a következőkön. 20