Tudományszervezési Tájékoztató, 1968

6. szám - Szemle

megismerésekhez vezet, amelyek alkalomadtán fel is használhatók, ennek megitélése azonban már nem a tudomány feladata. Ez a felfogás teremtette meg a "tudomány tudományát", ahol a tudomány tárgya a tudományos tevékenység. Számos tanulmány bizonyltja a kérdés időszerűségét: hogyan kell a korszerű problémák feldolgozását megszervezni? Milyen módszert alkalmazzunk a kutatás és fejlesztés elősegítésére? Milyenek legyenek az ezzel foglalkozó intézmények? Ezzel kapcsolatban azonban komoly ellenvetések is felmerülnek: a tudományokat nem lehet tervezni, mert a feladat éppen az, hogy az ismeretlent és az előre nem láthatót derítsük fel, mig a tervezés az előre láthatón alapul, hangzik az ellenérv. A kutatás nem szervezhető, mert az ismeretlen utáni vadászat nem szőritható merev programba, a kutatás szabadságot igényel és nem tür szervezeti megkötöttségeket, bürokráciát. Ezeket a kérdéseket tehát az önszabályozásra, azaz a szakértő Ítéletére kell bizni. KETTŐS HIERARCHIA A KUTATÓINTÉZETEKBEN A szerző szerint ez az érvelés nem egészen helytálló: mindenekelőtt azért nem, mert ezek a problémák nem külsők, ellenkezőleg, ezeket maguk a tudósok vetik fel. Másrészt a meglevő kutatóintézetek éppen a "tudomány" /kutatás/ szabadságának eredményei, önszervezés alapján történő fejlődésük azonban gyakran olyan viszonyokat hoz létre, amelyek éles ellentétben állnak a kinyilvánított elvekkel. Mig például a hagyományos szervezetben az egyes személy tekintélye hatalmától és rendelkezési jogától függ, a "tudományos hagyomány" szerint az egyes személy tekintélye viszont attól függ, hogyan értékelik munkatársai a teljesítményét. Tekintélye nem jelent egyben parancsnoki hatalmat is. Ennek ellenére több kutatóintézménynél "kettős hierarchia" uralkodik, nevezetesen mind az autoritativ, mind a tudományos presztizs megtalálható egymás mellett, s az utóbbi gyakran másodrendű szerepet játszik. A két rangsorolási rendszer összefonódik: természetesen a nagyobb tudományos fokozattal rendelkezőnek van magasabb adminisztratív rangja, és fordítva, csak a jól kvalifikált tudóst léptetik elő. Eltekintve az alkalmasság kérdésétől —a tudományos képesités nem párosul szükségképpen adminisztratív képességekkel— ez az azonositás a legtorzabb ellentmondásokhoz vezethet, különösen, ha ehhez hozzájárul az a mitosz is, mely szerint a valóban teremtő tudós képtelen másokkal együttműködni, vagy hogy a kooperáció a középszerűség jellemzője. Az ilyen felfogás hatásait világosan szemlélteti a göttingeni szociológusok által készitett tanulmány a német főiskolai tanerők helyzetéről, melyben a többi között ezek szerepelnek: 955