Tudományszervezési Tájékoztató, 1963

1. szám - Szemle

A tudomány termelőerő jellegének felismerése után e kapcsolatokat ma már senki sem vitatja, ezeknek az összefüggéseknek felismerése azonban a tudományos, technikai ismereteknek a termelés növelése és tökéletesítése érdekében történő optimális hasznosítása céljából még nem elegendő: a termelés, a technika és a tudomány fejlődése közötti mennyiségi összefüggések minél teljesebb feltárására is törekedni kell. Csak igy lehet megtervezni több-kevesebb pontossággal a népgazdaság távlati fejlesztési tervében az eszközöknek olyan elosztását, amely a termelés és a technika fejlesztéséhez maximális segítséget nyújt. Egyik ilyen megoldásként adódik a tudományos kutatásra és fejlesztésre fordítandó erőforrásoknak a tervezett nemzeti jövedelem függvényéhen való meghatározása. A javasolt módszer lényege a következőkben foglalható össze: Először, a népgazdaság hosszú távú fejlesztését meghatározó alapvető politikai és gazdasági koncepciókból, valr*?"int a tudományos és műszaki haladás világszinten tapasztalható és előrelátható fejlődéséből kiindulva meg kell határozni, hogy a kitűzött célok eléréséhez a mindenkori nemzeti jövedelem mekkora hányadát kell folyamatosan kutató, fejlesztő kapacitások létrehozására és fenntartására fordítani. Másodszor, a nemzeti jövedelem igy meghatározott kutatásra, fejlesztésre felhasználható hányadának az egyes fejlesztési célok közötti elosztásáról kell dönteni.Ez lényegében egy optimalizálási feladat, aiiol az erőforrások nagysága, illetve azok arányaia korlátozó feltételek olyan rendszerét adják, amelyen belül kell megkeresni a kutatási, [fejlesztési feladatoknak azt az ésszerű kombinációját, amelynek végrehajtása esetén a kutató- fejlesztő munka hozzájárulása a társadalmi tiszta jövedelem növeléséhez maximális. Programozási feladatok megvalósításához szükséges kutatásigényességi koeficiensek és a kutatás hatékonysági együtthatóinak kiszámítása folyamatban van. Ezeket a számításokat jelenleg az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság egyik Témabizottságának keretén belül végzik. Ezeknek az összefüggéseknek a feltárása lehetővé teszi olyan távlati népgazdasági terv összeállítását, amely a kutató, fejlesztő kapacitások lehetséges méreteit és belső arányait is figyelembe véve, keresi az optimumot. A szocialista tervgazdálkodás rendszere mind a tudományos kutatás és fejlesztés optimális arányainak meghatározása, mind pedig a létrehozott kutatói és fejlesztői kapacitásoknak a termelés maximális ütemü növelése érdekében történt felhasználására messzemenően több lehetőséget nyújt, mint azok a korrelációs számitások, amelyeket a fejlett tőkés országokban végeznek annak érdekében, hogy az elképzelt gazdasági növekedés realizálásához szükséges kutatási, fejlesztési tőkebefektetéseiket meghatározhassák. A tudomány és a termelés optimális arányainak meghatározására irányulnak azok a módszerek is, amelyekkel Csehszlovákiában a távlati tervezés rendszerében a tudományos dolgozók számát tervezik. ' Abból indulnak ki, hogy a száz fő ipari dolgozóra jutó tudományos munkaterületen dolgozók száma a tudományos munka színvonalát jól tükröző mutatóként fogadható el. Az idézett tanulmány szerint 1960-ban a Szovjetunióban 100 fő ipari dolgozóra 7,9, Csehszlovákiában 3,8 tudományos munkaterületen dolgozó kutató, egyetemi és főiskolai oktató és segédszemélyzet jutott. A tervek szerint a tudományos munkaterületen dolgozók létszámát Csehszlovákiában az ipari termelés növekedésével arányosan kívánják felfuttatni, ami azt jelenti, hogy 1980 -га kereken 415 000 fővel számolnák tudományos munkaterületen. Az idezett tanulmany gazdag tényanyaggal támasztja alá azt a következtetést, hogy a szocialista országokban - legalábbis az elkövetkezendő 10-20 évben - a tudományos munka alapvető keresztmetszetét jelentő káderszükségletet az ipari termelés felfutásával arányosan kell tervezni. +/ Tájékoztató... 1961. 4. ez. 51. p. - E probléma megoldásának egyik megközelítésére lásd SZAKASITS D. György: i.m. ++/ AUERHAN, J. : Véda jako v^robaí sí la. (A tudomány, mint termelőerő.) » Politická Economie (Praha), 1982. 3. no. 185-198.p. 11