Gyárfás Ágnes, Bárány Péter: Az első magyar bölcseleti mű és története. Jelenséges lélekmény (A MTAK közleményei 27. Budapest, 1990)
Irodalmi, történeti és költött személyek
219 képzelet által teremtett érzékenység erősebb, mint a tárgyhoz kötődő. A lélekben ritkán van egyszerre egyféle érzékenység, mivel a kedv állapotja mindig az embert érintő többféle benyomás eredménye (133.). Ezek az egybe kapcsolt érzékenységek, melyek sokféle ráhatás eredményeként jönnek létre. Hatnak ránk a rangban felettünk állók szokásai, véleménye, ítélete, a közhangulat, a testi állapotunk jó vagy rossz volta. A sokféle hatás alatt kialakult "középszeres érzékenység" a legtartósabb. Azok, amelyek a legvilágosabban bontakoznak ki a "jelen nem lévő ellenbe tett erzékenység" következményeként (138.). Az érzékenységek súlyozottak. A bosszúság hamar elszáll, a tragikus események emléke sokáig él. Az érzékenység befolyásolja az emberekről és az emberek cselekedeteiről alkotott ítéletünket. Akit kedvelünk, annak a fösvénysége takarékosságnak, tékozlása adakozásnak tűnik. A képzelet az "alávaló tulajdonságokat megnemesíti" (141.). Olyan érzelmek boncolgatására is kitér, amelyekről drámai elemzések alkalmával lehetne szólni. Ezek az egyenetlen ellenbe tett érzékenységek, amikor az ember a sors, a környezet és saját természete által felbolygatott helyzetben keresi az érzelmi fogódzót, s nem biztos, hogy a döntése saját érdekeit tekintve helyesnek bizonyul-e, de az sem, hogy a környezete kedvezően reagál erre a döntésre. Ekkor még közbeszólhat a sors vagy vakvégzet. Bárány azt az érzelmi állapotot elemzi, amikor az ember tetteit az az érzelem motiválja, mely titkon "elhiteti velünk, hogy azon kellemetlenség nekünk nem ártalmas" (142.). Ide sorolja az állatviadalokban való gyönyörködést és a színjátékok élvezetét, a közcsapások, a törvényes halálos büntetések, a harcban elkövetett "szörnyű mészárlások" keltette benyomásokat. Vizsgáló szeme előtt semmi nem marad titokban. A társadalmi morálok máza alatt lappangó Énünk oldalát érinti, mikor a felsorolásban az általánosról a személyesre tér: "Szerelmesünk halálán való szomorkodás, melyre önként vágyódunk, azért, hogy a veszedelem nehezen ne essék" (142.). A hajdanvolt nagy élményekre való emlékezés, "... melylyet a kepzelés szerez", a saját erőnk, s bátorságunk tudata, s minden, ami a "fonyásztó várásnak unalma" ellen védekezésül felfrissítő kép a lélekben. Mendelssohnra hivatkozik itt, amidőn a "tárgyas és alányos kellemetességből" magyarázza a kérdést (142.). Miként az ízeket speciálisan érzékeli az ember és az édesre nem kívánja a bort, ahogy a változatosságot igényli ételben, ruházatban, úgy a szerelemben is. A változatosság igénye miatt vágyódik az ember a legvidámabb napjaiban is a mélabúra, s "Beszélj bár neki a' világról: azonnal eszebe tűnik az elhervadott virágnak kepe miat, hogy az ő jó barátja is elhervadott" (146), keresi hát a lélek az örömben a bánatot, s csak akkor értékeli az örömet, ha az a bánat tengerén kis sziget. Sulzer után tér ki a homályos és világos érzékenységek taglalására. Sulzer szerint a homályos erősebb a világosnál. Vitába száll vele, mert nézete szerint csak akkor van a homályos érzékenységnek előnye a világossal szemben, ha mennyiségileg megelőzi azt és "öszszeséggel erősebbek..., mint külön külön a világosak és elevenek." (148.) Homályos érzékenység alatt érti a régi, fakult érzelmeket, amelyek egyike, másika "az én elmémből kifordul" és azokat, amelyeket a figyelem nem illetett elegendő erővel. Homályos az is, amely az esmérettel, vagyis annak képeivel nem "társalódott" össze. A múlt és jövendő dolgok kevéssé hatnak a "mi kedvünkre", mert a "szemre nezve
