Rolla Margit: Kaffka Margit. 2. Út a révig (A MTAK közleményei 12. Budapest, 1983)
Út a révig
57 "Ifjúságomat újra élni én semmikép sem kívánnám És mégis! A síró sóvárgást, mely mindazt, ami elmúlt visszahívná, — elnémítani magamban még sem tudom." "Ezt az édes szomorúságot érzem olyankor is, mikor a Márvány-utca felé visz utam. — Itt lakott ő! — mondom magamban s megállok egy ház előtt. Felnézek a földszintes ablakokra, majd lehúnyom a szemem, hogy a szobák berendezését is lássam. Néha sikerül így egy-egy pillanatra még a hangját is felidéznem, annak nyugtalan és nyugtalanító vibrációját hallanom... vagy látnom őt, amint épen ott gubbaszt zsámolyán s töprengésektől meghajszoltan, kimerült arccal tesz fel egy kérdést ... de nem várva be válaszomat, arra nyomban meg is felel... A tekintetét is látom ilyenkor, ezt az idegességtől puha, bizonytalanságtól állandóan rebbenő, egy kis bizonyosságért esengő tekintetet ... S ilyenkor mindig nagyon megfájdul a szívem érte s azt gondolom, hogy e nagyvilágnak egyik legárvábbja ő volt." ..." s amellett olyannak akart látszani, mint aki férfias, megáll a maga lábán s nem szorul senkire. Azt képzelte, hogy olyannak kell látszania... mert hiszen magános nő volt, szegény, művész is volt. akinek önálló egyéniséget kell mutatnia, ha azt akarja, hogy becsüljék egyszóval unszolta magát a küzdelemre — mindenáron ki akart tenni magáért a harcban is, ő, akinek a legfélénkebb szive volt ezen a világon." * "Nem volt oly áramlat, amely ne rántotta volna őt magával, vagy oly próféta, akinek ő legalább egy ideig ne akart volna hinni. Mindenekfelett művész volt, aki mindentől és mindenkitől tanulni akart, úgy látszik, — tehát mindennek oda is kellett adnia magát. Nagyon sok jóbarátja volt. Erőszakos fickók rajta próbálták ki szuggesztív erejöket s elborították őt fecsegéseikkel... S szegény tágranyílt, lázasan csillogó, rebbenő szemeivel hűségesen figyelte őket... mindaddig, míg a lelke túlságosan, szinte már a sírásig el nem nehezült a sokféle maaszlagtól. Akkor aztán elmenekült valahova, rendesen valaki másik védelme alá... S rendesen el is kezdődött egy másik fluidum sugárzása feléje. S ő megint megadással hajtotta le fejét." "Nem tudta, mit tartson szépnek és jónak, — mit kell annak tartania, hogy szeressék, becsüljék, hogy határtalan árvaságában magára ne hagyják... hogy esengő szívét elveszni ne hagyják, hogy a nemes lelkek, — mert hiszen azokat kereste szüntelen, — méltó társuknak tekintsék." "Más elveszett volna ebben a bizonytalanságban. Ot hatalmas tehetsége fenntartotta s nem hagyta elmerülni. Mikor már nagyon zúgott és csapkodott és hullámzott felette a sok mindenféle, a sok szó, a sokféle bölcseség... vagy ennen élete dörömbözését alig bírta már kitartani... akkor egyszerre ez a szív, ez a szegény zilált lélek, — viszontagságoktól megtépve és annyi bukdácsolás után: a mások idegenségétől irtózva és a sajátmaga iránt való undortól zaklatva és űzetve és gyengesége teljében: egyszercsak énekelni kezdett. S ez az ének bizony remek volt, tiszta. Megszólalt tehát végre az is, aki igazán ő volt, a művészete. Akkor
