Rolla Margit: Kaffka Margit. 2. Út a révig (A MTAK közleményei 12. Budapest, 1983)

Út a révig

Hiba, mely öntudatra kél, s fellázad, A visszafejlődés, agát, az önmagát lerontó Törvény, a meddőség, a korcs siker, Kisebbített és fordított árnyképe Egész világnak, — oh sejted e már Veszendő fajok szelleme vagyok Erjesztő gomba, halálraszülött sejt Egy tévedés, mely óriásra nő Béklyó, amit a természet kötöz Ennek lábára. Önbogozta gúzs Csökevény szerv, amely zavart okoz S halált hozó lesz, — mindez én vagyok. Én rejtőzöm a tragédia mögött, Téboly nemtője, a rendellenesség A törvényenkivüliség, kivétel, Halott őstörvény, mely kísértetül Felüti fejét késő nemzedékben De akkor már Hanyatlás a neve. Igen! Én vagyok ama negyediz Kin betelik a végzet. Átok, átok! Hallod-e, fehér asszony, ez vagyok! Szeretlek, — érts meg! Én tudom csak, mi "A jók szerelme gőgös önámítás, — Itt a szivem. Ujjad hegyével érintsd!" S én elvontam kezem vad iszonyattal S belesikoltám a homályba: "Félek!" Hogy megvonaglott, csodálatos szemén A gyötrelem, vad izzó máglyalángja, Hogy eltakarta arcát, hogy zihált A benső nagy zokogástól Láttam, hogy tompán döbben át a melle, Hideg, süket volt körülöttünk a bolt. Aztán fölemelte fejét, — a földre nézett S nagy messzeségből zengett felém szava Tompán, rezegve: "Asszony, — jó ez így! Ne érintsük mi egymást sohasem! Félbenmarad mibennünk egy világ, — De mihaszna születnének világok! — Nézz a szemembe, — én nem bántalak, Asszonyom, — tejtestvérem! — A rossznak is van, hidd el, jellege Benső erő ez, — mágia, — oly hatalmas Mint szenteknek egyesége a mennyben. Ha már — jó rend meddő lesz, elaggott,