Rolla Margit: Kaffka Margit. 2. Út a révig (A MTAK közleményei 12. Budapest, 1983)

Út a révig

S hozzásimultak. Szép, vak kígyó törékeny, ifjú teste Lágyan vonaglott átal a derekán Szivéig kúszott, megcsókolta ott És én tudtam, — a Vág

y ez a kígyó. Lilaszemű gyík rezzent meg hirtelen Ezer színt játszva surrant ajka fölött S láttam; ez a Hazugság. Felette fügött testes otromba pók Száz rút kusza csápja vetélt sebesen Szürke fonalán lejebb ereszkedett S megtelepült a homlokán. Ez a Töprengés

. — Dülledt szemű aranyos légy repült Zúgva s botorul ütődve füléhez, "Ő a Kísértő gondolat.

", susogtam. S láttam a Gőg páváit, — sugárzó tollaik szerte csapva Állották őrül oldalán; — a macska Lábánál ült lobbanó topázszemével Fékentartott Vadsága,, mondtam akkor És megremegtem. — Ám karja kitárva az én jegyesemnek, S két nagy csodamadár, minőt soh'se láttam, Tollászkodott ringva a két tenyerén. Két karcsú madár Oly színesek, szépek, idegenszerűek; Madármivoltuk bensőbb, igazabb tán, Mint a földnek valahány madaráé, De lényük — nyugtalan, ősi titok. Mi volt e két madár, — ma sem tudom. Rájuk meredtem kérdve, követelőn, — S gyorsan halványult színük, — szétesett Beléömölt árnyékuk az övébe, Őbenne tűntek el, — egyek vele, S én megdöbbentem; "Nem ismerem őt!" De akkor lebocsátotta karjait És megváltozott minden. — Fantomjai serge, — bűvös hüllői Szerteriadtak, — hogy a dicsfény fakult, Kuszán repesve torz kődarabok mögé, — Egy percig — csend lett, sötét lett — Aztán fenn, a tető íven Egyetlen lámpás gyúlt ki, — oly eleven Mint egy égő, kisírt szem, — s mozdulatlan,