Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)

A fiatal Kaffka Margit

160 De már 1905-ben indul egy új vers, amely azonban egyelőre nem kerül nyomtatásba. Ott húzódik meg a Kaffka Margit fiókjában. Nem kerül bele abba az új kötetbe sem, amelyet már Sassy Attila illusztrál. Csak sokkal később lát nyomdafestéket. Miért? Egyelőre ez a Kaffka-vers felel rá: LACKÓ Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág, Édes, lihegő, bimbószínű lény. Vér lüktetett benne! Eleven valóság! S nézem kétkedve, tanakodva én. Vánkospihéit elzilálni félek; — Már szétterült az álmaim felett, Már átölelem féltve, — mikor ébred. Ó, el ne rebbenj tőlem új igézet! — A te szemeid a leggyönyörűbb szemek. Jött valakim, aki nem volt idáig, Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten; Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit, Csak nemrég is, be' messze járt a lelkem! Hát vége volt a titáni hévnek, Nagy száguldásnak viharparipán? Közelebb jöttek-é a messzeségek? Nem! — Csakhogy itt engem keres az élet, Az csak a párna fodra, csacsikám! Im, halkan úszik a soktornyú város, A légemelte, rezgő csalfa kép Mindegyre messzebb. És nyomába szálldos A vágy, — szétfoszló, könnyű párakép. Viharzó tapsok zaja szerteszéled, Homályba hullnak kísértő szemek, Kilobban a tűz, elhallgat az ének, Itthon maradtam — mind örökre, véled, Egy álom int még. — Ne sírj! Nem megyek. No lám! Elgörbült kedves gyűszüszád. Ne sírj, kis ember! Én gyönyörűségem! Se lát, se hall egyébrül az anyád, — Tej szagú, édes kis testeden át, Csak azon át szabad az út már nékem. Halkan hívó szók még kísértenek, De a kiáltásnak ereje nincsen. Szeme lezárul. — Nem, nem mehetek! Csitt — aluszik! És akkor jól van minden. * Kaffka Margit anya lett.