Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)

A fiatal Kaffka Margit

111 növendék. A lányok mind elmentek, csak úgy kong a ház és én furcsa szeszélyből csak kedden megyek Kőrösre. És itt ülök egyedül, pedig Forgó néni meghívott ma zsúrra (mivel a fia Tuniszba utazott) — és nagyon fázom, és nagyon nehezet érzek. Nem hiszem, nem hiszem, hogy hogy az az ostobaság motozna a fejemben még mindig, — csak a lányok hiányzanak, nincs kinek kaczagni és minden olyan végtelenül nyomorult. Tények? Vannak is! De igen, valamivel még mindig tartozom neked, ha már elkezdtem a bizalmaskodást. — Hát igen, — én is csak úgy csináltam, mint a többi millió leány, — hogy novemberi időn összeszedtem mind a virágot, a mi május óta szárad, — és az írásokat juniusról, — és fényképeket, mit, — és ajánlva elcsomagoltam, a hagyományosan kimért pár szóval egy vizitkártyán, hogy visszakívánom. Egy nevetségesen furcsa levél volt a felelet, — egymás ellen meredező nagy mondásokkal. Elégette mind, — nem küldheti, de, (és itt sokszoros becsületszó) nála senkinek sem kerülnek a kezébe. Jár a "kenyér" után, — nem akar szemrehányást tenni (o, — nekem?) — tudom— e, hogy adták neki tudtára, hogy "olyan ember, mint ő, nem közeledhet hozzám"? — és a végén pathetikus frázis; — "sohasem volt okod haragudni, most legkevésbbé" — meg hogy "személyesen szeretné tisztázni." — Hát ennyi a tény! Azóta én nem voltam vasárnap Annánál, — Anna minden szombaton itt, — az az ember átköltözött Budára, — de azért Anna mindig elég kegyes, hogy vidáman és odavetőleg tudtuladja; — most itt járt, most verekedett, meghívatta magát karácsonyra, nincs pénze, koplal, beteg, — és annyi a szeretője, mint a rosta lika. —"Léha pozőr!" mondod ugy-e? — Csak mondd, mondd még egyszer, — igazad van, tudom. — A bátyám, igaz, elhamarkodva, tapintatlanul, sőt durván támadt rá, hogy mit akar a húgával. — Istenem, semmitse' akart, se' ő, se én. Csak épen Május volt, — neki huszonhetedik, nekem első. — A bácsi most rém sokat képzel felőlem és nagyra tart szörnyen, — a néni "nagyon szeret" — de ezt már tudom értékelni. Pfuj! — Annak az embernek pedig lehető kevés szóval tudtára adta a nagyanyám,hogy Margitnak nem tartozik magyarázatokkal, — Margit már meggyőződött, hogy "helyesen és lovagiasan" viselte magát, — és nem kíván semmit." — Én nem tehetek róla, ha az öreganyám a túlságos buzgóságában ugy mondta ezt meg, hogy kiérzett a bántó gúnyja. — Hát ennyi, — hogy tisztában légy, — és még ezt a levelet is égesd el. — Requiescat! — Ugy érzem, hogy ha még lesz is valaha valami dolgom az életben, — ezentúl már senkihez, még hozzád sem tudnék bizalmas lenni. — Hát itt ennek az esztendőnek a zárószámadása, — ez meghalt, maga a jó Úristen se' hozhatná vissza sohasem, — mert belőlem, magamból is hiányzik már a hozzávaló erő. Jöhet Május is, — talán más nyarak, 'isz hosszú az élet és akarom hinni, — talán forróláz, izgalmas szenvedély, — vagy enyhe családi béke, vagy akármi, csak ez nem többet, ez a számítás nélkül való, öntudatlan, szomorú, szép játék. — Már nem szeretem én azt az embert. — Olyan furcsa, de őszintén érzem, hogy most már nem azt siratom, — csak a deczembert, a ködöt, a maganyos-