Vitályos László: Ady–Léda–Csinszka. Visszaemlékezések és levelek a költő életrajzához (A MTAK közleményei 4. Budapest, 1977)

Függelék

118 levelem tőled. Mi van veled? Hol és hogy vagy? Ne menj Pestre a barátaidhoz, megint beteggé tesznek ott téged. Czipőid végre megjöttek? Jok e? írjál édes drága egyetlenem. Csokollak nagyon végtelenül Adélé Léda — Ady Endrének (7) [Párizs, 1909. okt. 27.] Szerda Adym édes, a meglehetős zavaros, sok ide nem tartozó dologgal teli és engem nagyon megleckéztetni akaró soraira szeretnék ma válaszolni, azonban nem tudom sikerül e ez nekem. Sokkal idegesebb és türelmetlenebb vagyok és bármit irnék is maga máskép értelmezi, miután megérteni nem hinném hogy nem tud, nem akar sehogysem. Nem szeretem azt sem hogy ilyen magas piedestalra helyezkedik el velem szemben, mikor nagyon is közönséges és alacsony s bizony elég földi dolgokrol van szó. Mily mély megvetéssel és — gőggel — utasitja el maga magától ezeknek még a megemlitését is, holott ezek dolgok, melyeket maga igenis elkövetett, melyekkel engem igenis megbántott és megsértett és sajnos nem egyszer de két év óta szünetlenül és miért én egyszer határozottan kijelentem hogy érzem nem birom ezt tovább, nem tudom és nem akarom elviselni, ugy fáj hogy ki sem birom mondani, ekkor jön maga a nagyszerű "gőgös" mondásokkal s a helyett hogy azt kérdezné, hol fáj, mi fáj és ha gyogyitani akar gyogyitana, akkor egyszerűen felszökik az egekbe s onnan néz lefelé s onnan mondogat nagy dolgokat. Az egész levelében egy igaz egy szép s megérthető szó van ez: "kár volna oktalan szeszélyekért föláldozni egy két év szép valoszinüségét sőt majdnem bizonyosságát" Csakhogy ezt is én tőlem vette, nem én mondom, kiáltom és visítom ezt két év óta a fülébe, ha máskép nem lehet sirva és könyörögve, és minden hangnemben ahogy csak lehetséges, és ki az aki ezt nem szokta meghallani, észrevenni mert akkor az a momentum mindennél többet ér. Ott momentán, ez maga egészen, ezt mondom mindig. Az egész levele eltekintve némely dolgoktol olyan mintha azt nem Ady Endre irta volna nekem, de mintha azt nekem kellett volna irni Ady Endrének némely helyen annyira hogy szinte kaczagni való, vagyis mint maga mondaná "ha olvasnák megdöbbenének [!] az emberek". Systemákat édes drágám én nem keresek, hogy az emberek mit gondolnak, hogyan és mikép gondolkoznak a mi dolgainkról azzal igazán nagyon keveset törődöm, én csak egyet tudok hogy van egy némely momentum igaz hogy kevés, mikor tökéletes boldog tudnék lenni s azt ugy gondolom maga is és ezt maga el tudja rontani egy pár hitványság miatt, amit aztán később maga is beismer hogy kár volt érettek annyit föláldozni. És ilyenekkel nem csak azt a perczet rontja el, ami szinte viszszahozhatatlan, de elkeseríti és megmérgezi az esetleg lehető többieket is, mivel