Rózsa György: Hagyomány és korszerűség. Az Akadémiai Könyvtár távlati fejlesztéséről (A MTAK kiadványai 42. Budapest, 1964)

A könyvtárak, különösen a tudományos könyvtárak működése kívül esik a sajtó, a közvélemény érdeklődési körén, leszámítva egy-egy érdekesebb beszerzésüket, valamely mutatós szolgáltatásukat, kiadványukat vagy fontosabb évfordulójukat. Ezt, mint világszerte tapasztalható tényt, szinte természetes állapotnak foghatjuk fel. Fejlesztési terveik, gondjaik pedig különösen csak egy egészen szűk tudományos-szakmai kört érdekelnek. Egy efemer és gyengécske regény kritikája sokkalta jobban foglalkoztatja alkalmasint a közvéleményt, mint azon tudományos könyvtárak tevékenysége, amelyek a régi időktől kezdve egyik legfontosabb hordozói a nemzeti kultúrának és a világ tudományos fejlődésének — és amelyek végső soron menedéket adnak polcaikon a remekművek és a hasznos publikációk mellett a már a maguk idejében is kétséges értékű munkáknak is, biztosítva ezáltal legalább „fizikai" fennmaradásukat. Mert a kultúra és a tudomány története nemcsak a győztes csaták és ütközetek története, hanem könyvtári raktári polc-kilométerekben kifejezhető tengernyi kudarcé is. A sikertelenségek is szerves tartozékai az eredmények reális értékelésének. És hányszor segített hozzá a tudományos könyvtárak e gyűjtő, konzerváló, megőrző funkciója a maguk korában eltemetett művek kései feltámasztásához, felfedezéséhez, újrafelfedezéséhez, a maguk idejében meg nem értett, vagy megvalósíthatatlan tudományos gondolatok újraélesztéséhez és évtizedekkel keletkezésük után jelentős alkotásokhoz, új felismerésekhez. Ebben az értelemben a történeti nagykönyvtárak állományai (ideértve természetesen a kéziratos anyagokat is), hogy egy ipari hasonlattal éljek, olyan „meddőhányók" is, amelyek rengeteg kulturális-tudományos „kalóriadús" anyagot, energiahordozókat rejtenek magukban, és „feltárásuk" a kutatók és a könyvtárak szakadatlan közös erőfeszítését kívánja meg. Csakhogy a tudomány közvetlen termelőerővé válása korának követelményei messze túlnőnek, túlmutatnak a történetileg kialakult és folyton gyarapodó „meddőhányók" feltárásán, és a legkorszerűbb szakirodalmi tájékoztatási igényt támasztják a tudományos nagykönyvtárakkal szemben. Lehet-e azonban a 10—15 évenként megduplázódó szakirodalmi áradat egészét felfogni, befogadni, és aktívan közreadni egy-egy nagykönyvtár keretében? Ez nyilvánvaló képtelenség. A nagyfokú specializálódás, a szakkönyvtárak és ágazati dokumentációs intézmények széles körű hálózatának kialakulása-e vajon a megoldás? Csak részben, mert egyrészt a tudományok specializálódásával egyidejűleg integrálódási folyamat is végbemegy, másrészt a többnyire adott kutatási vagy termelési programhoz igazodó szakkönyvtárak — dokumentációs intézmények gyűjtése, feldolgozása éppen az adott program minél 1* 3