Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

Kezei, mint kis hódarab, Mely barna kősziklán maradt, Nyugosznak a párkányzaton. Nincs kizárva az sem, hogy a szenvedélyes hang, mely a Katalint mindvégig jellemzi, valóban rokon egy, a költő élete mélyén fellobbant, de józan okossággal csírájában kiirtott, illetve áttranszponált érzéssel. Mennyi fojtott szenvedély van a bomlott lelkű apa monológjában! Sokkal inkább az önmaga ösztönei, az „éretlen dolgokat csevegő" szív ellen harcba szálló férfi, mint a hiúságában sértett apa hangja ez: „Szemem világa volt a lyány: De én kiástam e szemet Mivel megbotránkoztatott — Megszégyenítő engemet ! — „Ki mer vádat emelni rám? Panaszra másnak nincs oka: Enyém a fájdalom joga S én e jogot nem engedem: Meggyilkolom. . . eltemetem! — „Bűn ez? Ne hidd, ősz fej, ne hidd, Hazudnak mind — s a sziv, ez itt, Ez a bolondos vén gyerek Éretlen dolgokat cseveg. Kitéplek innen, húsdarab! Kitépem e bezárt kigyót: Békén pihent, mig fagyva volt, De már melegszik és — harap! „Mardoss, harapj! nem érezem: Érc akaratom a paizs, Fogad nem érzik át ezen; Becsületem megvan ma is. Arany mintha biztos kézzel talált volna rá vagy a budetini regében a benne és körülötte adódó byroni mese keretére, vagy a keretet élettel telítő történetre. Talán ezért áradnak oly lírai erővel Katalin történetének sodró sorai. A Katalint 1850-ben írta; hogy ez az év s a következők termékenyek, lélektanilag érthető: a legnehezebb hónapok létért, családért való szorongó szorítása ekkorra enyhült. A költő megtalálta a szót, a kifejezést a közös bánat, az eltűnt barát utáni fáj4* 61