Glänzel Wolfgang, Schubert András, Vasvári Lilian (szerk.): Kis tudománymetria, nagy tudománymetria... és azon túl (A MTAK Informatikai És Tudományelemzési Sorozata 8., 2001)
Hozzászólások
Schubert András A házasság a mézeshetek elhúzódó válsága. (Ismeretlen házastárs a XX. századból) Minden egyes ember életét fel lehet úgy fogni, mint válságok szüntelen sorozatát. Állítólag a legtöbb ember számára a születés a legnagyobb sokk, ezt követik a szokásos válságok: a gyerekkori, kamaszkori, felnőtt és öregkori, majd végül pedig a végső válság, a halál. Ehhez hasonlóan, minden teremtmény életciklusában, legyen az a természet vagy az emberi képzelet szüleménye, vannak mérföldkövek vagy úgy is mondhatnánk: «jelentős események», amelyek bizonyos szemszögből nézve, mindig valamiféle válsággal kapcsolatosak. KUHN (1962) arra tanított bennünket, hogy a tudománytörténet esetében a «normális tudomány» szakasza minden esetben valamiféle «válságba» torkollik, amely előrevetíti a közelgő «forradalmat». Ez utóbbi során jelennek meg a «normális tudomány» következő szakaszának «paradigmái». A válságok ebben az esetben nem valamiféle káros jelenségek, hanem inkább az evolúció láncolatának elkerülhetetlen eseményei. A tudomány «normális» és «forradalmi» szakaszaitól különböző válságokat egyrészt az jellemzi, hogy olyan kérdések kerülnek nyilvánosságra, amelyeket a tudomány addig létező elméleti és/vagy módszertani eszközeinek kereteiben nem lehet megválaszolni. (Ezek közül számos már a «normális tudomány» szakaszában létezik, de nem tartják őket «lényeges tudományos problémáknak» és általában nem is hozzák őket nyilvánosságra). Másrészt egyszerre több, egymással vetélkedő elmélet és/vagy módszer lát napvilágot, és mindegyikről azt állítják, hogy képes megoldani az újonnan felmerülő problémákat. A természetes kiválasztódás aranyszabálya szerint, a „paradigmaváltás előtti szakasz küzdelmeinek" mindenképpen „a legerősebb győzelmével" kell befejeződnie, bármit jelentsen is ez. A valóságban általában az történik, hogy a több, egymással vetélkedő nézet képviselőinek egy része elhagyja a szakterületet (ahogy ezt Planck halhatatlan mondásából megtudhatjuk, bizonyosan nem azért, mert az ellenfelek meggyőzték őket, hanem mert kiöregszenek a kutatásból, vagy egyszerűen elveszítik érdeklődésüket és új téma kutatásába kezdenek). Azok, akik a témánál maradnak, végül konszenzusra fognak jutni, és ez képezi azután a «normális tudomány» következő szakaszában uralkodó paradigmák alapját. Glänzel és Schoepflin érzékenyen reagál a tünetekre, és részben a válság okaira is. Véleményem szerint azonban, cikkük második fejezetének címválasztása (Gyermekbetegség vagy agónia?) alapvetően rossz. Gyermekbetegség és agónia? lenne a
