Nagy Ferenc (szerk.): In memoriam Magyary Zoltán.
A magyar tudomáfiypolitika alapvetése (1927) [Válogatás]
hatáskörében vannak pontok, amelyek ezt a kérdést vannak hivatva szolgálni, A célkitűzések fejlesztése csak az egyes szaktudományok szükségleteinek állandó figyelemmelkísérése, a tudósok és fiatal tehetségek ismerete és velük való szakadatlan érintkezés útján lehetséges. A sok részcél ismerete útján lehet csak a fejlődés- általános irányvonalát, a közös nagy célokat meglátni és konkretizálni. E munkának az 1. §-ban kifejtett és mindvégig szem előtt tartott célkitűzése az volt, hogy rendszerbe foglaltassanak a magyar tudományos élet összes részei, elemei, megjelölve azok mindegyikének múltjából és jelenéből adódó további feladatait, nem állva meg azonban mindegyiknél a közvetlen jövőnél, hanem, ahol lehet, előrevetítve pillantásunkat a még homályos jövőbe és így induktive bizonyítsa a tudománypolitika nagy összefüggéseit és győzzön meg mindenkit arról, hogy csak az a tudománypolitika érdemli meg nevét és a nemzet bizalmát, amelyezekkel a nagy összefüggésekkel számol. És ha ezekből a részletekből, amelyek összegyűjtésénél igyekeztünk minél nagyobb teljességre, a nagy célokat keressük, akkor két gondolat emelkedik kir az egyik az, hogy a tudományos munka útján, amely a nemzeti élet nyilvánnlásainak csak egyike, igyekszünk nemzetközi helyzetünk javítását elérni. Ez a relatív cél. A másik az, hogy az ember lelkiségéből származó ama törekvés, amely a minél szélesebb és minél alaposabb megismerés felé ellenállhatatlanul vonz, minél több emberben minél kedvezőbb feltételek mellett érvényesülhessen és ezáltal a kultúra előbbreviteléhez minél többel járulhassunk hozzá. Ez az: abszolút cél. A relatív célkitűzésnek minden magyar minden tettét vezetnie kell. Ez összefügg azzal a ténnyel, hogy a magyar kis nemzet és helyzete szomszédai közt nehéz. Mint Jancsó Benedek a romániai főiskolai oktatásról szóló szép tanulmányának egyik eredményeként megállapítja: „Legyünk tisztában, hogy a mi életünk sokkal erősebb, sokkal kíméletlenebb létért való harc lesz ezután, mint volt megelőző ezeréves életünk bármely korszakában. Ezt a harcot egyedül magunkra hagyatottan, minden szövetséges nélkül kell megvívnunk, ha fenn akarunk maradni, akár akarjuk, akár nem, és pedig ugyanazon fegyverekkel, amelyekkel ellenségeink harcoltak ellenünk a múltban és harcolni fognak a jövőben is. E fegyverek között legerősebbek a tudomány által kovácsolt fegyverek". 1 Hogy egy ellenfelet is idézzek, hivatkozom, Benesre, aki a „Le probléme des petites nations aprés la guerre mondiale" címen a londoni egyetemen tartott előadásában többek közt a következőket mondta: „Minden nemzetben benne van a terjeszkedés ellenállhatatlan ösztöne: nagyok akarnak lenni, vagy legalább is nagyobbak, mint amekkorák. A kis nemzetek is nagyok akarnak lenni, de nem lehetnek nagyok a számuk szerint, ezért a szellem birodalmában kell azzá lenniök, a szellem és a kultúra fegyvereivel való harcban". (1925 dec. 2.) Sok kis nemzet van, amelyek a kultúrában kiváló szerepet játszanak. A klasszikus görög kis nép volt, s az ma is a hollandi, a dán, a svéd, a finn, vagy a oseh, amelyek mindegyike kulturális teljesítményeivel tekintélyt tudott szerezni magának. A német kultúra is a kis német államok korában vett nagy lendületet. Azonkívül a kis nemzetek a nemzetközi jelentőségű kérdések eldöntésében szerephez juthatnak annálfogva, hogy nagyszámban vannak. Magában a Nemzetek Szövetségében is a kis nemzetek oly sok szavazatot képviselnek, hogy a nemzetközi politika irányításában állásfoglalásuk súllyal esik a latba. Ez fokozott mértékben van meg a nemzetközi tudományos szervezetekben, ahol a fontos határozatokban a politika befolyása ugyan nem hiányzik, de mégis kisebb fok1 Az elszakított magyarság közoktatásügye. Szerkcsztetto Kornis Gyula. 1927. 56
