Bánkúti Imre: Az erdélyi consilium leveleskönyve és iratai, 1705, 1707-1710.

Bevezetés

szálódott és ellentmondásos konfliktusban igazságos pozíciók és jogos társadalmi törekvések mindkét fél részéről keveredtek maradi vagy megvalósíthatatlan doktrinér álláspontok védelmével. Két alapvető tény azonban bizonyos: az udvar hatalmi bázisául az Erdélyben állomásozó katonaság és politikájának alapjául az erdélyi főnemesség szolgált /más nem is szolgálhatott/, de a fejedelemség egésze, minden társadalmi osztálya mélyen elégedetlen volt az új kormányzattal /még az annak kulcspozícióit elfoglaló főurak egy része is/. Ebbe a bonyolult, ellentmondásos állapotba robbant bele 17o3 nyarán a kuruc felkelés. A bécsi udvar az új igazgatás kiépítésében két hibát is elkövetett: először is nem vette figyelembe az erdélyi társadalom adottságait, másodszor pedig célkitűzéseit a főnemességre alapozta - márpedig ez az osztály ilyen feladatra teljességgel alkalmatlan volt. A Gubernium, a császári kormányzat legfőbb erdélyi hivatala már megalakulása óta úgyszólván csak elégedetlenséget váltott ki működésével. A ránk maradt emlékiratok szerzői /Bethlen Miklós, Cserei Mihály stb./ csak rosszat írnak róla, pedig ők maguk is szinte kivétel nélkül Habsburg-pártiak vagy éppen a hivatal tagjai: tehetetlenség, egyéni haszonlesés, az udvar előtti gerinctelen hajbókolás /anélkül, hogy Bécs sok pozitív és hasznos intézkedését végrehajtanák/ jellemzi a Gubernium működését. A főnemesség tagjai is csak saját egyéni érdekeiket hajszolják. Cserei Mihály szemléletes képet rajzol arról, hogy az ország két kiemelkedő főura, az európai látókörű Bethlen Miklós és a milliomos Apor István már a felkelés előtt is egymás megbuktatására tört, és évtizedekig tartó, erőszakoskodáshoz vezető pert folytatott a jelentéktelen és értéktelen tordai malomért. Ilyen körülmények közt a Partiumban, majd a Székelyföldön fellobbanó felkelés szinte akadálytalanul borította el az egész országot, s nyomában a császári közigazgatás kártyavárként omlott össze, a Gubernium tehetetlenül volt kénytelen szemlélni az eseményeket, s végül Nagyszebenbe, a császári csapatok oltalma alá menekült. Itt maradék tekintélyét is elvesztve, a császári főparancsnok rendeleteinek egyszerű továbbítójává süllyedt. Nem omlott ellenben össze a magyarországinál jóval nagyobb létszámú erdélyi császári haderő, s bár a felkelők elől Erdély déli peremére, a szász székekbe és néhány városba /Nagyszeben, Brassó/ szorult vissza, de itt a szabadságharc végéig kitartott. Ez a tény, amely az erdélyi katonai és politikai viszonyokat a felkelés folyamán meghatározta, több okra vezethető vissza. Mindenekelőtt a császári hadsereg szervezettségének színvonalával, fegyelmezettségével magyarázható 6